Már megint itt van a szerelem, és nemcsak Rex Bendzsinek izzad a tenyere. Viszont akár maradhatnánk ennyiben is, hiszen ennél messzebbre, mélyebbre és távolabbra a belga-francia Frédéric Beigbeder pszichológus-író sem jutott a témában, amikor saját regényéből megrendezte A szerelem három évig tart című filmet. Az alapanyag (így a film is) tudományos ízesítésű bulvár-bestseller, nagyjából teljes közhelygyűjtemény az emberi lét legmegfoghatatlanabb üzemanyagáról, a szerelemről. Igen, köpni kell, izzad és csak akarok egy jó nagyot, és utálom az egészet – de még jobban, ha ez a gyűlöletes érzés nem lep meg soha. Beigbeder már könyvében kiborította a bilit azzal, hogy biokémiailag és statisztikailag magyarázza a szerelmet, miszerint a hormonok miatt van minden. Azt mondja, hogy “a szerelem nem valami magasztos érzelem, sokkal inkább az agy kémiai folyamatainak köszönhető. Hormonjaink, a dopamin, a feniletilamin és az oxitocin mennyisége megnő, amikor szerelembe esünk. Ezeknek az úgynevezett neurotranszmittereknek a mennyisége azonban nem marad örökre ilyen magas, három éven belül visszaesik a normális szintre.” Búúú. Má’megint mint az “angol tudósok szerint”… A film kapcsán azonban mindez talán már elmaradhat, ugyanis minden tudományos maszlag (ami lehet persze ettől még igazság is) kimaradt belőle, és maradt egy három fejezetre tagolt romantikus történet, egyes szám első személyben elmesélve.

Azt meg én utálom, hiszen ha olvasni akarok, egy regénybe mélyülnék, akkor olvasok – a film azonban nyelvileg, érzékileg és struktúrájában is más, sőt, másra való. Ettől függetlenül Beigbeder egészen jól megoldotta a kérdést, ugyanis a film szórakoztató. Még az “in the flesh” megidézett Michel Legrand cseppfolyósan ragadós melódiája, a Jean-Pierre Léaud óta ikonikus francia balfék karakterének újrázása, és más efféle témába vágó toposzok reciklálása ellenére is. Beigbeder, aki mondom még egyszer, elsősorban pszichológus és író, igen ügyesen, még ha messze nem is forradalmi módon megoldja az irodalmi szöveg elmesélő narratívájának filmre ültetését, amikor pedig filmes nyelven szövi a történetet, akkor lendületesen és élvezetesen teszi. Persze, ezeket a jeleneteket már nagyrészt láttuk, ha nem ez az első szerelmes film az életünkben, és már magunk is átestünk egy s máson, de nem az benne a fantasztikus, hogy tudjuk mi következik, tudjuk, mit nem kéne, és amikor sor kerül rá, mégis mindig megtesszük, mégis újraéljük?! Akár egy film által is…

Aki meg filmből akarja megtanulni, hogyan kell (vagy nem kell) csinálni azt, hogy szerelmes legyen, az a veszett fejsze nyelénél is ostobább. A szép nevű Gaspard Proust szimpatikusan hozza a Léaud-figurát, s csetlése-botlása sem megy át Woody Allenes effektbe. Partnerét, szerelmének elérhetetlen (?) tárgyát Louise Bourgoin alakítja, aki összességében lehengerlően dévaj jelenség, még akkor is, ha részleteiben közel sem tökéletes bombanő. Túl magas, túl kicsik a mellei, túl nagyok a lábai, túl szeplős, és túl túl, egyben azonban olyan elementárisan életvidám, vonzó és kívánatos teremtés, hogy eszünkbe sem jut azon agyalni, hogy a főszereplő Proust egy fejjel alacsonyabb nála (ami persze, csak filmes szemmel nézve néz ki bénán). A közhelyes történet tehát szerethető szereplőkkel, lendületesen bonyolódik, jó zenék szólnak közben (még a Windmills of your mind is), néhány fanyar benyögés, két esküvő, egy temetés, ahogyan az egy valamire való romantikus komédiában szokás, jó kis film ez – és ennyi is. Asanisimasa: 7/10