Látszólag egy kedves, de langyoskás iskolai dráma az idei Oscar-cécó Legjobb idegennyelvű filmjének is jelölt kanadai (francia) Lazhar tanár úr. Közel sem olyan fájdalmasan romantikus, mint a mi Pál utcai fiaink története, közel sem olyan mélyen tragikus és heroikus, mint Hannibál tanár úr mennybemenetele, pedig valójában nagyon durva dolgokról szól. Egy montreali általános iskola egyik 6. osztályának szeretett tanárnője egy nap öngyilkos lesz a tanteremben, saját sálára akasztja fel magát. A modern, liberális szellemű iskolában a gyerekek rögtön maguk között kezdik el feldolgozni a traumát, amely mindenkire másként hat. Ekkor jelentkezik állásra az iskola igazgatónőjénél egy kedves úr, Monsieur Lazhar, akiről hamar kiderül, hogy algériai származású politikai menekült. A férfi bájosan maradi pedagógiai elvei -melyeket a szabad légkörhöz szokott nebulók nevetve fogadnak el-, valamint kedves személyisége gyorsan megnyugtató irányba tereli az osztály hangulatát, a tanulmányi eredményeik is nőnek  – de lassan a férfi múltjára is fény derül, ami szintén nem mentes a tragédiáktól.

A Philippe Falardeau által rendezett film gyengéd, de határozott mozdulatokkal tereli be a nézőt olyan mély morális problémák kusza szövedékébe, melyekre egy érett, tapasztalt felnőtt is nehezen talál megoldásokat, nemhogy egy 11 éves gyerek, akikről e filmben tulajdonképpen szó van. Az olyan általános dolgok, mint a hétköznapi agresszió különféle megnyilvánulásai, a szorongás, a vandalizmus, valamint a személyes szféra védelmének bonyolultsága mellett a halál, főleg egy ismert, szeretett személy öngyilkossága egy gyerek számára tán még jobban felfoghatatlan esemény, mint egy felnőttnek. Az itt elmesélt szituációban ráadásul egy hasonló élethelyzetet megélt, és abból menekülő felnőttre jut a segítségnyújtás felelőssége, melynek következménye törvényszerűen az lesz, hogy a gyerekek és a felnőtt tanár (Lazhar) egymást próbálja meg kihúzni a bajból. A felmerülő kérdésekre, persze, mi nézők nem kapunk választ, mert olyan nem is létezik: aki a sors kegyetlensége folytán meg kell küzdenie ilyen tragédiák feldolgozásával, annak magának kell megtalálnia rá a megnyugtató választ, az elfogadás és belenyugvás kötelező közhelyén túl.

Ezt Falardeau sem erőlteti, s épp ez a film fő erénye: hagyja a nézőt, hogy saját maga foglaljon állást. A filmben elmesélt történet (mely inkább csak egy kiragadott eseménysor) rengeteg gondolatot, problémát vet fel, akár mintegy mellesleg is, mindre egy filmben nehezen is lehetne válaszokat adni. Így összességében viszont egy valós, átélhető és elképzelhető, komplex terét, idejét és benne rengeteg hiteles személyes sorsot tár a nézők elé, melyben kedvére elmélkedhet az, akinek van hozzá kedve. Igen javallott a film megtekintése például pedagógus-jelöltek számára, főleg a nálunk kulmináló jelen őrület függvényében…

Régen láthattunk ilyen intenzív alakításokat gyerekektől, főleg a kis Simon kulcsszerepét játszó Émilien Neron döbbenetes. De a vele szemben(?) álló Alice-t megformáló Sophie Nélisse, valamint az osztály cserfes tudomkáját játszó Brigitte Poupart is elképesztően érett teljesítményt nyújt. Mohamed Fellag Lazhar tanár úr szerepében pedig magától értetődően természetes, ahogyan játssza a belső viharokat szolid külső mögé kényszerítő, alapvetően megtört kisembert. A film tehát gondolatébresztő, okos mű, ha mi nézők engedjük magunkat belefolyni (és nem hessegetjük el magunktól, hogy: á ezt ismerem, hisz’ ebben élünk mi is!), mert ezért különösebb engedményeket nem tesz. Értsd: kerül mindenféle hatásvadászatot, nem mutat semmiféle botrányos, sokkoló jelenetet, nem pukkaszt nyárspolgárokat, pusztán gondolkodtat. Azt tán még lehet… Asanisimasa: 7/10