Valamikor a XVIII. században írta Matthew Lewis A szerzetes című regényét, amit valamilyen okból gótikus regénynek tisztelnek az irodalomtudósok – ők nyilván tudják, mit keres a gótika a késő barokk-korban. Fejünkben a zavart tovább fokozhatja az is, hogy a regénybéli megesett (mert bizony, vele is megesett…) szerzetes alapvetően már a késő reneszánsz korában tette, amit tett, hiszen már Amerika is rég fel van fedezve, a venezuelai Caracast is már városként emlegetik több helyütt… De ha gótika, akkor gótika, végül is a Cure zenekart is gótikusnak mondják, Dario Argentot is a gótikus horror pápájának tartják, így ha egy történet szerzetesekről szól, akkor az is gótikus. Így akkor a katolikus egyház is gótikus? De akkor mit keres még mindig itt, a poszt-posztmodern szutyokban?

Viccet félretéve, Lewis mester gótikus irodalmának inkább a jóval későbbi Argento által művelt dolgokhoz van köze, hiszen az nem a művészeti korszakhoz, hanem egy műfajhoz kötődik. A gótikus regényt nevezhetjük rémtörténetnek és gótikus horrornak is egyaránt. A szikár cselekmény egy, a rend kötelékében csecsemőkorától nevelkedett, sziklaszilárd hitű szerzetes Sátán általi megkísértéséről szól, és (SPOILER) nem feltétlenül a római katolikus egyház propagandájának megfelelően, annak bűnös pusztulásával végződik. E hasonló, A szerzetes címet viselő filmfeldolgozás a sovány sztorin még húzott is egy jó nagyot, hiszen míg az ódon alapanyagban azért Ambrosio atyát meglehetősen sűrűn lengte körbe a gazdag és bűnös hölgyek koszorúja bűnbocsánatra várva, a filmváltozatban már csak két hölgy teszi a dolgát, akik közül az egyik ráadásul nem is az, akinek mutatja magát. Mellesleg, ez a húzás nem árt a filmszerűségnek, hiszen a szinte kizárólag kolostori környezetben játszódó történet misztikus, sejtelmes légkörének jót tesz, hogy nincs szanaszéjjel beszélve. Van tér és idő a hosszú kerengőkön sebes léptekkel suhanó csuhák surranó hangjára. Van tere Vincent Casselnek, hogy játsszon, sajnos néha már annyira sejtelmesen alul van világítva, hogy ebbéli erőfeszítése nem látszik. Dominik Moll, mint mondtam, elég jól meghúzta a sztorit, de az alapanyag suta vonalvezetésétől (Antonia meglehetősen elnagyolt szerelmi szála, pl.) nagyon elszakadni nem tudott, a (katolikus szempontból) gyalázatos végkifejletet viszont pontosan odaszúrta.
Az viszont egyértelműen hiba, hogy ha már belement ebbe a katolikus, bűnbocsánatos, megkísértéses, máglyahalálos cuccba, igazán sötét, igazán sátáni nem mert lenni. Argento (vagy mondjuk Ken Russell) egészen biztosan nem pipiskedett volna ennyit ezzel… Így viszont annyira illedelmes, hogy akár este nyolcas kezdéssel is lazán mehet adásba, viszont annyira langyos is. Asanisimasa: 6/10