De most komolyan. Képzeljük el a szituációt, ma, 2013 január 10-én Szabó néni a Szív utca 57-ből a zuhogó ónos eső elől betér egy sarki kocsmába, ahol kizárólag roma férfiak múlatják az időt. Szabó néni az ismeretlen, s mi tagadás, kissé ijesztő helyzetben a legtávolabbi asztalhoz ül le, kólát rendel és várja, hogy elálljon az eső. Ekkor az egyik roma férfi, a legnagyobb hangú odalép hozzá és felkéri táncra a zenegépből ordító lakodalmas tucctuccra. Szabó néni elfogadja a felkérést, bár már régen táncolt, de egy tánc után mondja, ennyi elég lesz. A férfi udvariasan a helyére kíséri és beszélgetni kezdenek. A beszélgetés közben mindkettejük számára váratlanul megnyílnak egymás számára, és a harmincas férfi és a hatvanas nő között gyengéd, figyelmes kapcsolat alakul ki. Szabó néni meghívja magához a férfit…

Mese habbal! – rúgja ki a fotelt maga alól ekkor a valóságot túlontúl jól ismerni vélő magyar. Ilyen nincs! A cigány csak azért ment fel, hogy kirabolja a nénit!

Azt hiszem, azzal Fassbinder is tisztában volt, hogy amikor A félelem megeszi a lelket című filmjét csinálta, az NSZK-ban (ugye, emlékszünk még, NSZK a rossz, NDK a jó) éppen akkor tetőzött az első bevándorlási hullám, ami nem feltétlenül dolgos, szorgalmas és a tipikus német életstílust gond nélkül abszolváló embertömegek megjelenését jelentette. Ekkoriban jöttek az első jugó vendégmunkások, a törökök, arabok, akik sokszor már vallásukban sem passzoltak a pedáns, protestáns, poroszosan precíz német társadalomba, de kulturálisan semmiképpen. Ráadásul sokan még életük teljében voltak azon németek közül, akik tevékenyen megtapasztalták, sőt fenntartották a hitleri rendszer arrogáns “idegenszeretetét”. Fassbinder e filmmel nyíltan provokálta az akkori társadalmat, és mintegy “szemtelenül” eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi van, ha egyszer kiiktatjuk magunkból az ismeretlen másik irányában tanúsított félelmünket és megpróbálunk vele együtt élni, megismerni szokásait, vallását… Provokál, sarkít és példát állít tanári módon e filmmel. Lehet tagadni, mint ahogy nyilván kapott hideget s meleget a korabeli kritikusaitól is, azonban Fassbinder mindig is volt olyan tökös, hogy pimasz módon szembefordult ezekkel, és még két lapáttal rápakolt mindenre. Gondolkozz, ember, képzeld magad ebbe a helyzetbe, ne csak zsigerből vagdalkozzál!

Szabó néni, vagyis itt Frau Kurowski (Brigitte Mira) összeházasodott Alival (El Hedi Ben Salem), a berberrel és némi súrlódás után boldogan élnek, míg meg nem halnak, mert nincs bennük egymással szemben félelem, mely felzabálta volna a lelkük…

Ahogy újranéztem például ezt a Fassbinder-filmet is, most tűnt fel, hogy mennyire hiányzik a mai filmből az ilyen erősen sarkos, nem píszískedő, nézetek között egyensúlyozó, hanem nyíltan elkötelezett, társadalomkritikus szemlélet. Fassbinder (itt még) nem bíbelődött a színészi hitelesség kérdéseivel, szereplői jobbára amatőröknek tűnnek, akik mindenféle felesleges manírtól függetlenül kvázi transzparensként, plakátként mutatják meg a figurát, csakis a legfőbb jellegzetességeivel. Hidegen, kíméletlenül és részvét nélkül mesél, úgy, hogy közben saját magát is beleteszi a képbe (ő Eugen, Frau Kurowski lányának, Kristának igen tahó férje). A fiatal férfi és az idős nő románca önmagában tabudöntés, de hogy ezt az idegenekkel kapcsolatos tolerancia (hiányának) társadalmi szűrőjén is átpasszírozza, az még ma is több a sokknál. A film, így ahogy van, akár aktuális, mai szituációba helyezve, akár nem, érvényes erejű, brutális igazságokat fogalmaz meg, amikre egész egyszerűen nem létezik cáfolat.