Vaknyugat (Martin McDonagh – A Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház produkciója, bemutató: 2012 december 30) – Gothár Péter nem először rendezi ezt a darabot, néhány éve egyszer már láttam is az Ódry Színpadon, nagyjából ugyanezt. (A felső képen látható) Rétfalvi Tamás és Ficza István (és osztálytársaik) vizsgaelőadása volt az, ez pediglen annak felújított és picit átvariált változata, immár kint a “bulváron”. Nem leszek népszerű azzal, hogy kijelentem: nem vagyok McDonagh-rajongó. A filmjei még hagyján (In Bruges, Hét pszichopata), de színpadi darabja már számomra igen sekélyesnek, bombasztikusnak és semmitmondónak tűnnek – a színpad mozivászonnál mélyebb “vizében” legalábbis. Az emberi aljasságról, lepusztultságról, alkoholizmusról Tar Sándor, vagy mondjuk Hajnóczy két mondatban többet mond el, mint McDonagh eddigi életműve. Gothár ezúttal is hozza a tőle megszokott groteszk hangulatot, az előadás azonban lomha (bár, csak a főpróbát láttuk). A “húzónévnek”, Alföldi Róbertnek kevés fogalma van arról, hogyan viselkedik egy alkoholista pap: annyi biztos, hogy nem csupán lassan beszél. (Sőt!) Mészáros Piroska, valamint a két említett fiatal színész teszik dolgukat, de ők sem tudják megszerettetni velem ezt a szerzőt. (Az új Átrium Film-Színházban, mint épületben és koncepcióban látok rációt, a produkciót szervező és azzal mintegy, debütáló Kultúrbrigád pedig tehetséges, lelkes csapatnak tűnnek.)

Szégyen (J.M. Coetzee – a Proton Színház előadása a Trafóban, magyarországi bemutató: 2012 június 15) – Az ismert dél-afrikai szerző darabját Mundruczóék először Európában túráztatták meg nagy sikerrel, mielőtt idehaza is bemutatták. Akik látták, még mindig a hatása alatt vannak – sajnos, akiknek igazán látnia kéne, azok még véletlenül sem járnak színházba. A dél-afrikai, fehér Coetzee nem pipiskedik, nem píszízik, hanem nevén nevezi az élő, valódi rasszizmust és ezt Mundruczóék maximális teljesítménnyel, valamint igen expresszív színpadi hatásokkal sem spórolva, meg is mutatják. Erős, hatásos és látványos előadás, melyből a színészként ritkán látható, de kifejezetten finom, intellektuális alakítást nyújtó Zsótér Sándor alakítását emelném ki, Monori Lili megejtően spontán, természetes és vérfagyasztóan hiteles játéka, valamint az igen tehetséges Szemenyei János (alsó képen) ének-, zene- és színészteljesítménye mellett.

Illatszertár (László Miklós, Centrál Színház, bemutató: 2012 december 30) – A világhírű darab ott játszódik, ahol történik: a Váci utca és az Oktogon között, 1937-ben. Ez magában különös bájt csempész az előadásba – amely kifejezetten szórakoztató. Az úri közönség hosszasan, olykor térdét is csapkodva kacag a bájos, karácsonyi szerelmi történeten. Kern betegsége után érezhetően visszafogott, ez viszont éppen jól is jön az idős gyógyszerész figurájához. Stohl András elementáris, mint mindig (szerepe kettőzve van Simon Kornéllal), pompásan “muzsikálnak” együtt partnerével, Pokorni Liával. Árpád, a szemtelen kifutófiú szerepében ismét új kedvencünknek, Szemenyei Jánosnak tapsolhattunk, egy merőben más színpadi világban, mint az elébb, a Szégyenben láttuk. Az Illatszertár igazi békebeli, pesti bulvárdarab. Ennyi, se több, se kevesebb.

Sirály (A.P. Csehov, Nemzeti Színház, bemutató: 2013 január 12) – Alföldi Róbert kvázi búcsúrendezése ruhatárossá avanzsált Kossuth-díjasokkal megindító, emellett érzékeny, arányos és intenzív adaptációja Csehov remekművének. Az előadás szózat a művészethez, egyben a gagyi kifigurázása is. Básti Juli egészen elképesztő, de remek Szarvas, Kulka, Blaskó és mindenki más is. Látni kell, míg lehet.