Sajnos, Daniel Keyes kultikus regényének mondanivalója ma is ugyanúgy aktuális, mint annak idején, 1966-ban volt, sok tekintetben semmit nem változott a világ azóta, ’68-as filmváltozata azonban mára már eléggé porosnak bizonyul (de még mindig nagyságrendekkel jobb, mint pl. a 2000-es verzió). A történet főszereplője Charly, egy szellemileg retardált, együgyű, de végtelenül jóindulatú fiatalember, akin, egy piciny fehér egéren (Algernonon) végzett kísérlet sikerén felbuzdulva, orvosai műtétet hajtanak végre, minek következtében a férfi szellemi teljesítménye meghatványozódik. Néhány hét alatt megtanulja a teljes iskolai anyagot, s végül önmaga tudományos problematikájának legfőbb tudósává lép elő – nem véletlen, hogy éppen ő lesz az, aki először észreveszi a tudományos kísérletet (tehát önmagát) fenyegető, szörnyű kudarcot. Azonban agyi kapacitásának robbanásszerű teljesítménynövekedését Charly érzelmi fejlődése nem képes követni, képtelen feldolgozni a hirtelen rázúduló új ismeretek özönét, így egy mélyen depressziós, ám rettenetesen okos emberré válik. Pontosan látja, hogy a tudomány csupán egy új Frankensteint teremtett, aki önmaga létének lesz áldozata. Keyes könyve nem véletlenül lett a korabeli amerikai társadalom normáit felrúgó hippizmus egyik kulcsregénye, hiszen egy társadalomból szellemi fogyatékossága miatt kilógó, szeretetreméltó és szeretetre vágyó, magányos lélek a főszereplője, aki ebbéli létében csupán mocskos, alpári tréfák célpontja. Amikor pedig egy kvázi “csoda” folytán szuperértelmessé válik, pontosan ő lesz az, aki tűhegy-pontosan rámutat ugyanennek a társadalomnak hibás, beteg pontjaira. Charly története ezenkívül hatásosan hívja fel a figyelmet a tudomány felelősségvállalásának fontosságára is.

A korábban tipikus és közepes hollywoodi zsánerfilmek készítőjeként ismert Ralph Nelson 1968-ban készült, Charly című filmjéből tulajdonképpen mindez szépen ki is derül, ma szemmel nézve azonban mesélőmodora, ritmusa, színészvezetése, cselekmény- és jelenetszervezése, tehát a rendezői munka egésze már igen régimódi. A már okos Charly lázadásának pszichedelikus montázsainál pedig már nevetségesek, tudva jól, hogy akkoriban ezek a képi trükkök voltak a trendik. Ugyanezeket, mondjuk tíz évvel később, Rajnai András hírhedt scifijeiben, vagy az Egymillió fontos hangjegy videoklipjeiben sem bírtuk ki mosoly nélkül, hát még ma, 2013-ban. A színészi teljesítmények is megmosolyogtatóak, a Charlyt ugrató pékeket alakító színészek ma már egy castingra sem kerülhetnének be, de a főbb szerepekben sincs mai szemmel nézve átütő teljesítmény. Cliff Robertson a főszerepben még elmegy, főleg okos Charlynak, de az együgyűvel ő sem tud igazán mit kezdeni. Leginkább bambán próbál nézni, de szeme csillogása, valamint önkéntelen arcrezdülései elárulják, csakúgy, mint természetellenesen csapkodó, széles mozdulatai. Groteszk karikatúra inkább, mint mélyen átélt alakítás. A film tehát inkább érdekesség ma már, mint élmény, de csakis formai okokból. A tartalom ma is éppúgy érvényes, mint annak idején…