Volt egyszer egy család (É stato il figlio, 2012)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az olasz operának egy verizmusnak nevezett irányzata. Aztán, hol volt, hol nem, de az olasz filmnek egyszer biztosan volt egy neorealista vonulata is. E kettő jellemző jegyeiből, valamint a délutáni tévés szappanoperákból, valamint a féktelen, vérbő szicíliai temperamentumból gyúrta össze Daniele Cipri a Ciraulo-család szomorú történetét elmesélő filmjét.

Az a porfelhő, a csizma orránál

Volt egyszer egy család 1A közvélekedés általában az, hogy Olaszország, felülről nézve, kicsivel Róma alatt megszűnik. Ami attól délebbre van, az már „Afrika”. Ez természetesen nem igaz, sőt, bizonyos csúnya sztereotípiákat is felvető, ostoba általánosítás – ám ettől még tényleg tapasztalható egy igen éles, mondjuk úgy, kulturális jellegű határsáv keresztbe az „olasz csizma” bokatáján. Pedig onnan lefelé is „nagyon olasz” dolgokkal találkozhatunk. Hogy messzebb ne menjünk, Nápoly a pizza hazája. Minden város egy külön maffia. Luxusnál is luxusabb nyaralóhelyek, mint Capri, Sorrento, Taormina. De szembetűnőbb a luxusnál a szegénység. A házak vakolata állandóan hullik, a paradicsomszósz és a bazsalikom illata a rothadás édeskés bűzével vegyül. Itt már nem értik meg az emberek az idegen szót, csak az olasz nyelv, észak-olaszok számára is szinte érthetetlen, különböző helyi dialektusait. A házak között, a remegő forróságban húzódó kötélrengetegen száradó ruhák mennyiségéből pontosan lehet következtetni a helyi népesség összetételére, kor és nem szerint. Itt az asszonyok dolga a háztartás, rengeteg a gyerek, és férfiakat pedig a tikkasztó forróság ellenére soha nem látni rövidnadrágban. Zaj, kaotikus közlekedés, ablakokon kikönyöklő, dúskeblű asszonyok kiabálnak, a kávézókban, a piacokon és az utcasarkokon pedig a férfiak társalognak két kézzel, élénken gesztikulálva. (Hogyan lehet elnémítani egy olaszt? Hát úgy, ha lekötözöd a Volt egyszer egy család - Toni Servillo 2kezeit…) Ez is Olaszország, csakúgy, mint az ismert északi turistacélpontok. Ha észak az olaszok agya, dél a lelke, akkor Szicília a szíve. Az a „porfelhő, a csizma orránál” maga az olaszság esszenciája. Nem véletlenül színhelye e sziget annyi olasz filmnek, a neorealistáktól Tornatorén át e filmig.

Cipri

A Volt egyszer egy családdal nem véletlenül nyert Velencében operatőri díjat (a film jelölve volt az Arany Oroszlánra is) Daniele Cipri, hiszen elsősorban operatőrként jegyzi filmográfiáját, bár rendezett már filmet is. Érdekes módon, mindkét film – egy dráma, valamint egy dokumentumfilm – témája, helyszíne és tárgya Szicília fővárosa, Palermo volt. Az 1962-es születésű olasz filmes természetesen palermói születésű, akit igen mélyen foglalkoztatja szülővárosának élete, és azt a velejéig ismeri is. E mostani filmjének összes kockája bizonyítja hely- és emberismeretét, s a ritkán láthatóan szuggesztív képi világú film igen markáns vizuális élményt is nyújt.

Erős stilizáció

Rendezői munkáját az olasz művészeti örökség realista hagyományainak két világhírű megjelenési formáján alapuló erős stilizációs törekvés jellemzi. Az ún. verizmus (az olasz vero, ’igazság’ szóból) vonulata volt az, amelyik az olasz Volt egyszer egy család - Fabrizio Falconyelvű operát kiszakította a technika és az esztétikum bűvköréből és valódi, igaz történetek, problematikák elmesélésére vállalkozott. Mascagni, Giordano és Leoncavallo, valamint Puccini egyes operái a szegény olaszok élete felé fordultak és azt minden romantikus szépelgéstől mentesen próbálták a maga drámaiságában bemutatni. Valamivel több mint ötven évvel később, a második háború végnapjaiban „kirobbanó”, nagy hatású filmes irányzat, az olasz neorealizmus képviselői (De Sica, Rosselini, a korai Visconti, stb.) szintén ugyanezeket a célokat tűzték ki maguk elé, azonban a veristáknál még naturalistább, még egzaktabb modorban. Cipri, bár messze nem operát, operafilmet, és nem is neorealista „dokumentarizmust” csinál e filmjével, mégis gondolatiságában, a megközelítés módjában ezekből merít a palermói Ciraulo-család tragikus történetét elmesélő filmjében. A klasszikus olasz realista örökséget azonban kissé „túlhajtva”, az ábrázolt történetet, annak melodramatikus fordulatait kisarkítva, néha szinte már abszurd színezetben meséli el, a jellegzetes karaktereit pedig már-már szinte groteszk, tragikomikus karikatúrákként rajzolja meg. Bár, természetesen nincsenek áriák, duettek és recitativók a filmben, azért igen erős annak zenei környezete, mely a barokk oratóriumtól a romantikus zenén át a hagyományos, giccses olasz slágerekig terjed, a jelenetek erős ellenpontjaként, illetve aláhúzásaként. Természetesen, kötelező olasz nyelven nézni a filmet, hiszen már az is szórakoztató, ha két olasz férfi, mondjuk a 850-es Fiat karburátorának tisztítási módozatairól vitatkozik, nemhogy komoly élet-halálkérdésekről, mint e filmben is. Bár témája szerint megrázó, tragikomikusra hangolt felhangjaiból fakadóan mégis üdítő, unikális élmény ez a remek film, mely ráadásképpen még komoly tanulsággal is szolgál arra vonatkozóan, hogy mit tehet a szegény emberrel, ha hirtelen ráomlik a gazdagság. Asanisimasa: 8/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.