Nyugodtan oda lehetett adni a berlini Arany Medvét ennek a filmnek, ugyanis a veterán olasz Taviani-testvérek ismét egy átgondolt, precíz, igen sűrűre húzott és igen hatásos drámát mutattak be Shakespeare Julius Caesar című tragédiája nyomán. Persze, messze nem forradalmi az a módszer, ahogyan Paolo és Vittorio Taviani e híres és jobbára közismert műhöz nyúlt, hiszen már régóta megszokhattuk a klasszikus művek különféle művészi indíttatású és indoklású átértelmezéseit, az itt tapasztalt végeredmény minősége azonban lenyűgöző.

Nem mondanám, hogy szép, hogy csodálatos, ellenben azt igen, hogy katartikus, sziklakemény, mai, friss, őszinte és modern, minden direkt aktualizálástól mentesen. Elég csak abba belegondolni, hogyan hangzik egy szigorúan őrzött börtönben, többségükben súlyos bűncselekményekért elítélt rabok előadásában az a mondat, hogy Cézárnak meg kell halnia…

A film gyakorlatilag ennek a szereplők kiválasztásától a próbákon át az előadásig tartó, féléves folyamatnak a dokumentációja, mely egyetlen, a film többletjelentésének szempontjából dramaturgiailag indokolt csavarral híven követi Shakespeare művének cselekményét. Többről van tehát szó, mint a klasszikus darab nagyívű morális ütközeténél, de nem másról. Merem feltételezni, hogy Tavianiék eredeti koncepciója is az volt, hogy megvizsgálják, vajon mit kezd egy ilyen masszív, gyilkosokból, erőszakos bűnözőkből, maffiózókból álló ad hoc és színészi értelemben képzetlen színházi csoport egy ilyen összeesküvésről, árulásról, hűségről és merényletről elmélkedő nagy művel, melynek történései, melynek egész problematikája igen könnyedén lefordítható az ő nyelvükre, az ő életükre, bűnükre, helyzetükre. Mi, magyar nézők Vörösmarty veretes fordításában követjük az eseményeket, ám a film szereplői a shakespeare-i szöveg olasz fordítását mondják fel, a filmbéli rendező az olasz nyelvben igen markánsan meglévő helyi akcentusok használatával. De a szöveg az, amit William megírt, mondom ezt az esetlegesen (mindig) fölhördülő klasszika-nácik miatt…

Mi tagadás, van azért nem kevés didaktika abban, ahogy a rendezőpáros elénk tárja azokat a megható, katartikus pillanatokat, ahogyan a számukra unalmasan régimódi nyelvezetű szövegben rejtőző történet karaktereiben, különféle mozzanataiban, jeleneteiben, motivációkban ráismernek saját magukra és a saját életükre – de éppen ezek adják meg a film nagyszerűségét is. Döbbenetes az, ahogyan a szereplők Shakespeare szövegét, szinte kivétel nélkül, mindannyian átélten, természetesen mondják, de amikor szabadon kellene megnyilvánulniuk, akkor szinte mindannyian esetlenül, sután szólalnak meg, fura módon éppen így adva meg az egész film, az egész koncepció hitelességét.

A film több dolgot bizonyít. Egyrészről azt, hogy igenis szükség van a különböző büntetés-végrehajtó intézményekben olyan szabadidős foglalkozásokra, melyek igen hatékonyan képesek pallérozni az elítéltek amúgy is meggyötört lelkét, szellemét – és a színjátszócsoport pedig éppen ilyen lehet (eredményekért lásd a vége főcímet). Másrészt, itt egy újabb bizonyíték arra is, hogy Shakespeare (és persze, még sok más klasszikus is) éppen olyan élő, friss és hatásos, mint a maga idejében volt, sőt! Persze, ehhez túl kell lépni az olyan maradi nézőpontokon, hogy a klasszikus műveket csakis klasszikus modorban, deklamáló beszédstílusban, masszív díszletek között és merev kosztümökben szabad előadni, és színre vitelükben tilos minden, amit a szerző nem írt le az instrukciókban. Átgondolt, szabad (és indokolt, nem öncélú!) művészi értelmezésnek igenis helye van, konkretizálásnak, aktualizálásnak igenis helye van, hiszen éppen ezektől marad élő a klasszikus mű és annak szerzője.

E Rebibbia-börtönbeli Julius Caesar-előadás éppen ilyen esemény, nem véletlen a dörgő vastaps és az álló ováció a végén, és nem véletlen a szereplők reakciója sem, és nem véletlen a filmnek járó, e cikk elején említett szakmai elismerés sem. Cézárnak meg kell halnia, mert ahogy Brutus mondja:

“Neki meg kell halni. A mi engem illet,
Személyes ok nem indít ellene,
Csupán a közjó. Ő koronát kíván.
Kérdés: ez által mily természetet vált?
A hév napfény az, mely kígyót kikölt,
S ez vigyázatra int. Koronát neki.
Igen, fullánkot adni, hogy vele
Kényére ártson. A nagyság visszaél
Hatalmával, midőn azt elszakítja
A lelkiismérettől. És valót
Ítélve Caesarról, nem vettem észre,
hogy szenvedély uralkodnék eszén;
De köz tapasztalás szerint alázat
Az ifjú nagyravágyás lépcseje,
A melyhez arccal áll a felmenő;
De hátat fordít vég fokára jutva
A lajtorjának, fellegekbe néz,
Megvetve, melyen feljutott, az aljas
Lépcsőt. Így Caesar is tehet. Nehogy
Tehessen, előzzük őt. S mert a vitánk
Nem kap hitelt az által, a mi ő most,
Fordítsuk így: az a mi most, ha megnő,
Ilyen meg olyan túlságokra hág.
Tekintsük úgy, mint a kígyótojást,
Mi ha kikél, mérges lesz, mint faja;
Azért a héjban gyilkoljuk meg őt.”

Érdekes gondolatok… Asanisimasa: 9/10