– Apu, apu! Messze van még Amerika? – Fogd be a szád, fiam és ússzál tovább! Esterházy mondta, gondolta, írta vagy idézte valahol ezt a nyolcvanas évek jellemző hangulatát pompásan megvilágító groteszk élethelyzetet, ami kapásól eszembe jutott a Barátunk, Superman című filmet nézve. A kor nagyjából ugyanez, földrajzilag, kulturálisan és politikailag azonban igen messze vagyunk Kádár vigyorgó barakkjától. A kilencvenes évek elején járunk, Irak kurdok által lakott, kietlen északi területein, ahol Szaddam Husszein középkori körülmények között tartja nyomorban a függetlenségre törekvő nemzetiséget. Zanát és Danát azonban nem érdekli a politika, sem a nemzetiségi kérdések, ők élik a helybéli gyerekek életét, fociznak, játszanak és olykor megpróbálnak stikában belenézni a mozi műsorába. Így találkoznak Superman alakjával is, akit szárnyaló gyermeki képzelettel valóságos alaknak felfogva, s benne saját megmentőjüket is látva, egy nap, egy Michael Jackson nevű szamár hátán, elindulnak Amerikába, megkeresni hősüket.

A kurd származású Karzan Kader – főleg skandináv támogatással elkészült – filmje az ő utazásukat meséli el, vélhetően saját, illetve ismerősökkel, rokonokkal megtörtént események alapján. Roadmovie ez, mely a kevéssé ismerős Kurdisztán nem éppen barátságos tájain vezet keresztül, igen plasztikusan, szinte dokumentumfilmszerűen bemutatva a helybeliek életstílusát, életkörülményeit, és magukat, a kurdokat (valamint az őket elnyomó arabokat). A hét és tizenhárom éves srác a hosszú és veszélyekkel teli úton válik felnőtté, és igazán jó testvérré.

Egekbe szökik a cukiság-faktor, ugyanis tényleg két elbűvölő kissrác bolondozása tölti meg a film nagy részét, bár a kisebbik éktelen fejhangon való állandó sipítozása kicsit idegesítheti az arra érzékenyeket, például engem is. Mintha a Sörgyári capriccio Pepinjét hallgatnám hét évesen. Jajj. Ettől eltekintve azonban, könnyen leveszi az embert a lábáról a két gazfickó. Kader, a rendező-mesélő sem csinál mást, egyenesen, tisztán és őszintén mesél, ahogyan azt a korábbi években, évtizedekben fesztivál-kedvenccé vált közel- és közép-keleti filmesektől megszokhattuk (és picit már meg is unhattunk). Egyszerű emberek, egyszerű problémáit látjuk, melyet bájos naivitással és együgyű jámborsággal próbálnak megoldani, többnyire sikerrel. Ott még béke van – sóhajthatnánk fel mi is ostobán, ha nem tudnánk, milyen szörnyűségek övezik e nép, népek közelmúltbéli, és jelenkori történelmét. Mindenesetre, az biztos, hogy élmény látni a hozzánk képest jó kétszáz év lemaradással élő emberek életének egyszerű szépségét – és pont. A képek szépek. A helybéliekből toborzott amatőr szereplők elbűvölő sutasággal birkóznak meg a filmezés és színészkedés “tudományával”, de ha valami hiteles jelenlét, akkor ez az, amit e filmben láthatunk. Bájos, helyenként vicces, helyenként megható kis film ez, amit viszont nem fog megnézni senki – pedig megérdemelné. A film is, de a nézők is. Asanisimasa: 7/10