A vén kecskék is nyalnak sót, újra itt van a nagy csapat, öregember nem vén ember és a többi. Akár kiütést is kaphatnánk az efféle kliséktől, melyeknek legtöbbször tényleg nincs más szándékuk, hogy némi nyugdíjpótlékot nyújtsanak kiérdemesült idős színészeknek, lehúzva még egy bőrt régi legendákról – ha már nem tudnak azok mellé újat hozzátenni. Nem véletlen, hogy A kiütés is csupán DVD-kiadásban jelent meg nálunk, a forgalmazó által nyilván arra apellálva, hogy az a korosztály, akik még emlékeznek azokra a “régi, szép időkre”, melyek e filmben megidéződnek, már nemigen járnak moziba.

Amúgy viszont kifejezetten vicces ötlet összehozni a két nagy filmes box-legendát, Jake LaMottát és Rocky Balboát egy filmbe (bár ma nagy divatja van az efféle ‘reunion-filmeknek’), mely ugyan a valóságban lehetetlen (LaMotta valós személy volt, míg Rocky csupán Stallone képzeletében született meg), ám ki ne játszott volna el már efféle lehetetlenségekkel (pl. mi lenne a végeredménye egy Ali-Tyson, vagy egy Sugar Ray Robinson-Manny Pacquiao meccsnek…). Sylvester Stallone pedig mostanában kifejezetten jól teljesít, ha saját korábbi önmagát kell picit kinevetnie… Peter Segal filmje ennek megfelelően szórakoztató, picit megható sport-dramedy lett, mely emellett egyfajta enciklopédikus tablója is a box-filmek műfajának.

Érdekes módon, az ötlet gyenge pontjának a másik fél, a mostanában Stallonéval ellentétben inkább gyengélkedő Robert de Niro tűnt, de végül – bár megrázó látni a két, ma már igencsak viharvert ikont – ő is fel tudott nőni a feladathoz. A sztori inkább a Rocky-filmek sablonos dramaturgiájára hajaz. Adott a két régi nagy ellenfél, természetesen ma már utálják egymást, picit realista társadalomábrázolás, pici melodráma, vicces néger szervezkedik és összejön a nagy csata. Felkészülés nehéz pillanatai, közben családi konfliktusok, de a lényeg a végső nagy ütközet, ahol csont reped, vér freccsen, arc torzul, számolnak ide, számolnak oda mígnem megkondul a végső gong.

De Niro és Stallone feltűnően lazán veszi az akadályokat és két kifejezetten szerethető figurát alkotnak, amihez kitűnő asszisztenciát nyújt a szintén ismerős mellékszerepekben Kim Basinger, Alan Arkin és a pl. Walking Deadből ismerős Jon Bernthal, valamint a vége-főcím alatt a két valódi box-legenda (Evander és Mike). Ennek titka elsősorban az önirónia, hogy tudnak nevetni maguk természetes gyűröttségén. Persze, ez része is az alapkoncepciónak, hiszen a film tele van zsúfolva az említett filmlegendákra való utalásokkal, illetve ezek kifacsarásából adódó karikaturisztikus poénokkal – persze, ha valaki nem ismeri ezeket a filmeket, nem ezeken nőtt fel, akkor tényleg csak a kliséerdőt látja. Olyan ez a film, mint egy Rolling Stones-koncert, egy mai 20 évesnek talán csak roskatag nagytaták nevetséges bohóckodása, nekünk, picit idősebbeknek viszont még mindig az igazi rock&roll. Nincs gáz. Asanisimasa: 8/10