Igen nehéz felülemelkedni azon a furcsaságon, amikor egy francia földön játszódó, második világháborús történetben mindenki (értsd: minden szereplő) ékes angolsággal beszél, úgy, hogy szerepe szerint egyiknek sincs angolszász kötődése. A zavart csak fokozza, hogy a történet német szereplői, egymás között olykor németre váltanak… De akkor a francia polgármester, a városi polgárok és parasztok miért szólnak egymáshoz és a megszálló németekhez angolul? Rendben van, egy angol anyanyelvűnek ez nem probléma – ez a film azonban (az angol mellett) francia, belga és kanadai koprodukcióban készült, ahol a franciát beszélik (Kanadában is sokan), és nekem, nem angolnak és nem franciának kell a szöveg adekvát, hiteles zeneisége. Persze, én még az a generáció vagyok, aki fetrengve röhögött, amikor például Ulzana, az apacs indián (Gojko Mitic) megszólalt a filmvásznon: Halt, weiss mann, keine bewegung! Szóval, a drámai pillanat egyből tovaszáll, amikor valami oda nem illő nüansz zavar be.

Saul Dibb (pl. A hercegnő) dicséretére szóljon, hogy e (vélhetően a producerek által erőltetett) nyelvi anomália ellenére a Suite Française című romantikus, második világháborús történet mégis működik, tehát a történet sodra magával képes ragadni a nézőt. Ráadásul, picit nehezíti is még a befogadást Quentin Tarantino itt most nem fényezendő (de eléggé soha nem fényezhető) zsenije, hiszen a Becstelen Brigantyk óta egész egyszerűen nem lehet úgy nézni francia (földön játszódó), második világháborús történetet, hogy ne annak valamelyik “odavágó” jelenetére asszociálna az ember szinte minden egyes pillanatban – és az nem biztos, hogy mindig az éppen megfelelő poén. De a Francia szvit még ettől függetlenül is működőképes darab, és ez jó.

A “működőképességhez” még igazán az a hírnév sem kell, mely a történet irodalmi alapját képező, hasonló című regénytöredéket övezi (Írója, Irène Némirovsky 1942-ben az auschwitzi táborban halt meg. Gyermekei csaknem hat évtizeden át egy kofferben őrizgették a kéziratot. A regény a 2004-es frankfurti könyvvásár egyik szenzációja volt.). Önmagában is átélhető, teljes hitelű a történet, egy igazi románchoz kellő, egymástól fényévnyi távolságra lévő karakterekkel, melyeket kezdetben egy hajszálnyi kapcsolat fűz össze. A megszálló német hadsereg tisztje (hajdan zeneszerző, tehát karakterében ott van a rigid keménységen és cinizmusán felül a lírára való hajlam is) és a megszállt francia kisváros polgármesterének menye között szövődő természetszerűleg reménytelen szerelem szinte elronthatatlan ziccer, és ezt Michelle Williams (Lucille) és Matthias Schoenaerts (Bruno von Falk Wermacht fhdgy.) be is húzza. Különösen Schoenaerts játéka tetszett, ahogyan a német tiszt jellemének kettősségét mutatta meg példás egyértelműséggel.

Engem a történet romantikus fősodránál azonban sokkal jobban érdekelt az, ahogyan a történet bemutatja a háborús helyzetben megmutatkozó emberi reakciókat, ahogy a tudatuk változik attól függően, hogy az adott egyén megszálló katona, akinek gyakorlatilag korlátlan hatalom pottyant az ölébe, a megszállást elszenvedő helybéli polgár, aki a túlélés reményében kollaborálni kénytelen a megszállókkal, a fiatal lány, akinek férje a hazája védelmében harcol, majd hadifogságba kerül, miközben tesztoszterontól duzzadó, életerős fiatal férfiak tekintetet égeti minden porcikáját, esetleg egy vagyonos helybéli gazda, aki a vagyonát vesztheti el, vagy éppen egyszerű, nincstelen paraszt, akinek semmi vesztenivalója nincs, mégis ő vesztheti a legtöbbet – az életét. A történet hátterében (és előterében is) szinte egy háborús társadalmi enciklopédiaként jelennek meg a jellegzetes ember viselkedéstípusok, teljesen tudatosan, hiszen nem véletlenül hangzik el a filmben idézetként: A háborúban mutatkozik meg igazán, ki milyen ember valójában.

A mai, iszlám-háborúval fenyegetőző, mindenkiben ellenséget látó, vérgőzös hangulatban ennél nem kell aktuálisabb értelmű látnivaló. Asanisimasa: 8/10