Sokszor mondtam már, hogy a közfelkiáltással megfilmesíthetetlennek tartott Rejtő Jenő valóban utánozhatatlan világát én egyetlenegy módon tartom megfilmesíthetőnek, mégpedig egy olyan CGI technikával, mint amilyet pl. a Maszk, vagy az Astérix-filmekben láttunk. Korcsmáros Pál zseniális rajzait kellene ily módon animálni, ugyanis, ami annak idején a Füles rejtvényújság képregénymellékleteiben megjelent, az volt Rejtő, lerajzolva. Azok a jellegzetesen elrajzolt, groteszk figurák, akik hol mélyen a forró Szaharában, egy garnizon kantinjában, hol az angol koronaherceg nappalijában, hol Rangoon moszkitóktól hemzsegő, bűzös kikötőjében harcoltak igazukért, tették a szépet, de legtöbbször csak simán vertek át csökkent figyelmű szerencsétleneket; akik mégis legjobban a belpesti piacok, söntések és kávéházak (rendőrség előtt is) jól ismert vagányaira emlékeztetnek, azokat Korcsmáros mind lerajzolta. Minden hozzá, az ő rajzaihoz lehet csak viszonyított.

Szerencsére, A fekete múmia átka című tévéfilm alkotói, Madarász Isti rendező és Hegedűs Bálint forgatókönyvíró nem merészkedett olyan ingoványos talajra, hogy olyan toposzokhoz nyúljon, mint a Piszkos Fred, a kapitány, vagy Három testőr Afrikában – egy tulajdonképpen tök ismeretlen novellát, az Utolsó szó jogán című gyűjteményes kötetben megjelent A detektív, a cowboy és a légiót tették meg Rejtő-ommázsuk kiindulópontjává. Az írás, és nyomában ez a tévéjáték is, a harmincas évek kávéházi mindennapjaiba, illetve a ponyvaregényírás rejtelmeibe avatja be a nézőt/olvasót, így inkább valami irodalomtörténeti kirándulásként, mintsem igazi Rejtő-adaptációként értelmezhető (még ha konkrétan az is). Főleg, hogy maga Rejtő a történetben csak mellékfigura, aki csak váratlanul, a végén lép elő egy kézfogás erejéig…

Ennek ellenére a film több okból is dicsérhető. Nekem elsősorban a látvány és a vágás tetszett. Nagy András operatőr a mindvégig egy térben mozgó történetet kifejezetten filmszerűen fotografálta. A korhűséget ízléses sárgásbarnákkal, dohányfüstös, kávégőzös félhomállyal érzékeltette, az illusztrációképpen bevágott, fiktív filmbetétek pedig komoly formaérzékről adtak tanúbizonyságot. Politzer Péter néhány bravúros vágással pedig a már említett Korcsmáros zsenijét is képes volt megidézni. Rejtő, rá egyáltalán nem jellemző, és messze nem a legjobb, Hegedűs által alaposan kifilézett és átírt szövegéből Madarász rendezése kihozott mindent, amit lehetett, az eredmény pedig egy viszonylag tisztességes egyfelvonásos komédia lett egy közepes íróról (Schmied Zoltán), szerelméről, a szegény kávéslányról (Radnay Csilla), valamint egy kéjvágyó kiadóról (Szervét Tibor) és a világ leggyorsabban megírt ponyvaregényéről; de leginkább azokról a becsvágyó, de nem különösebben elismert írókról, akik kávéházi asztalok mellett írták szakmányban életművüket, néha úgy, hogy következő “nagy sikerű” regényük frissen megírt lapjaival “fizettek a kávéért, konyakért, abszintért.

Én kíváncsi lennék arra a Rejtőre is, aki -a legenda szerint- egyszer egyedül rámolt ki egy részeg nyilasokkal teli kocsmát, amikor azok firtatni kezdték származását. És kíváncsi lennék egy igazi Rejtő-filmre is (Korcsmáros rajzai alapján, ahogy fentebb írtam)…

Asanisimasa: 6/10