Nem véletlen a névhasonlóság, a norvég Joachim Trier valóban távoli rokona a dán Lars von Triernek, ám ezen kívül szerencsére (egyeseknek szerencsétlenségére) csupán annyi közös van bennük, hogy mindketten filmeket csinálnak. Persze, az ehhez való attitűd sem különbözik sokban, de hát a lelki, pszichés folyamatokat boncolgató, családi körben feszülő kapcsolat-, energia- és érzelmi hálókat bogozó szemlélet általánosan jellemző a skandináv néplélekre, és ebből fakadóan a különféle északi művészeti ágakra, így a filmre is. Speciális -vétkesen általánosító- teóriám is van ennek megfejtésére, mégpedig a hosszú, hideg telek, melyeket hagyományosan együtt tölt a dán, norvég, svéd, izlandi és finn család: kezdetben meghitt boldogságban, aztán egyre több feszültségben, a végén pedig gyilkos háborúban (lásd: Bergman, Strindberg, stb.).

A Hétköznapi titkaink is családi dráma. Főszereplője egy család, amely néhány évvel az fotóriporter anya (Isabelle Huppert) tragikus halála után jön össze újra, annak retrospektív kiállítása kapcsán. A gimnáziumi tanár apa (Gabriel Byrne) immár egyedül neveli nagykamasz fiát (Devin Druid), akivel fénysebességgel távolodnak el egymástól. Bár az apa mindent elkövet, a fiú annál is magasabbra húzza közöttük a kommunikációs falat. Minden próbálkozásra kitörő düh a válasz, de legalábbis séróból megküldött hazugság. A nagyobbik fiú (Jesse Eisenberg) már régen külön él tőlük, sőt, a kezdő képkockákon éppen újszülött gyermekével ismerkedik. Az apának már félszegen titkolt új kapcsolata is van egyik kollégájával, a kisebbik fiú azonban éppúgy nem találja meg a hangot a lányokkal, mint ahogyan az apjával sem. Élénken pörgő agyában sajátos világlátása interaktív videojátékokban, illetve saját életét megörökítő naplójában kap kiteljesedést. A nagyobbik fiút régi szerelme kísérti meg. Közben kiderül, az anya régi munkatársa, a mostani kiállítás kurátora (David Strathairn) a szakmai barátságnál mélyebb érzelmeket is táplált a nő irányában.

Az anya alakja csupán fontos személyiségvonásait felvillantó flashbackekben, illetve különféle szituációkban kibeszélt álomjelenetekben jelenik meg, ám még ilyen formában is nyilvánvaló: még három évvel a halála után is ő tartja, illetve ő hozza újra össze a családot. Az apa és a két fiú tétován bolyong a hiánya képezte útvesztőben, kényszerűen választva az éppen eléjük kerülő lehetőségeket anélkül, hogy netán tovább kutakodva rátaláljanak a legjobb, legoptimálisabb megoldásra életük nagy kérdéseit illetően.

Szó sincs persze, végletesen kisiklott életekről, tulajdonképpen átlagos dilemmákat élnek meg mindannyian, olyanokat, amelyek bárkiben felmerülhetnek. Joachim Trier filmjének nagy baja is talán ez, hogy bár szép, érzelmileg és pszichológiailag is hiteles, de valahogyan mégsem érdekes, hiszen hétköznapi konfliktusok bomlanak ki és sikkadnak el benne, hétköznapi kommunikációs balesetek történnek és banális igazságok fogalmazódnak meg. Szép jelenetek, igaz pillanatok, helyenként igen ötletesen megteremtett, tanulságos szituációk azonban akadnak a filmben, miképpen a mindennapi életben is, ha figyelünk az ilyesmire. A pozitív végkicsengés sem bűn, és főleg nem az, ha nem didaktikusan, ostoba, természetellenesen jelenik meg, hanem indokoltan, hosszas, értelmes okfejtés és gondolkodás után. Viszont ez a hűvös, kimódolt, intellektuális merengés egyúttal kissé unalmassá is teszi a filmet. Isabelle Huppert viszont gyönyörű. Asanisimasa: 6/10

(Joachim Trier korábbi filmje egy oslói drogdíler egy napját meséli el. Bővebben erről itt.)