Szeretem Rémi Bezançon filmjeit (pl. a Hátralévő életed első napját, vagy A legszebb dolog címűt), mert nem kívánnak megfelelni trendeknek, nem hajszolják a sikert azzal, hogy alámennek a nézők vélt, vagy valós igényeinek, de nem is emelkednek beláthatatlan, felfoghatatlan művészi fellegekbe. Egyszerű, őszinte emberi történetek ezek, amiket mi is mesélünk egymásnak péntek esténként egy pohár bor mellett, ha mesélünk egyáltalán még egymásnak akármikor is, borral, vagy anélkül. A mi jövőnk is pont ilyen jelentéktelen, banális történet, mint az előzőek, mint a mi saját történetünk is.

Szó sincs tehát világlátásunkat sarkából kifordító, orrba vágó, paradigmaváltó óriási alkotásról, ez egy kis film, mely viszont alkalomadtán igen hálás társsá is válhat. A tizen-, huszonéveseket nyilván kevéssé érdekli az elmúlás, talán beteges is, ha egy fiatal, elvileg tomboló libidója kellős közepén azon mereng, hogy mi lesz, ha már nem lesz (ez, ő, stb.)… Harminc után azonban már elszaporodnak a lét mulandóságára koppanósan figyelmeztető jelek. Először még megdöbbenünk, amikor hírét vesszük, hogy osztálytársunk pofátlanul fiatalon elhunyt, valami szörnyű, gyógyíthatatlan betegségnek, vagy akár csak rosszul felmért képességeinek, egy pillanatnyi tévedésnek köszönhetően, aztán lassan hozzászokunk ehhez is. A mi jövőnk is az elmúlás, ahogyan mindenkié az volt, a világ időszámításában mindenkor.

E történetben Yann (Pierre Rochefort), a harmincas, sikeres biztosítási ügynök, aki egy születésnapjára rendezett meglepetéspartiról meglépve egy régi, gimnazista cimborájával találkozik, aki viszont megmaradt a nyolcvanas évekbeli önmagánál. Thomas, a ma is felelőtlen, csak a mának érő, link haver (Pio Marmai) ráveszi a vonakodó Yannt, hogy szervezzék meg újra életük buliját, amit 18 évesen együtt éltek át. Sorra veszik hajdani osztálytársaikat, a régi haverokat, és közben Yann számára egyre jobban nyilvánvalóvá válik saját, mostani életének üressége, kényszeredettsége, unalma, ami ráadásul a hajdani haverok mostani életében is rendre visszaköszön. A régi félreértések, elbénázott szerelmek és túlértékelt barátságok minden negatív felhangja ma már édesbús emlékezete egy boldog ifjúkornak, ami viszont már őrjítően messze van az azóta eltelt viszonylag rövid idő -alig több, mint egy évtized- ellenére. A történet végén egy furcsa csavar aztán az élet valódi súlyára, hogy ne mondjam, igazi értelmére is rádöbbenti a válságban lévő fiatalembert, aki eztán talán boldogabb életre is képes lesz, a számára megszabott időben, az őt szerető, elfogadó társakkal.

Bezançon ezen filmje egyszerre bohókás történet a felnőtté válás rögös útjáról, a való világ kihívásaival való szembesülés okozta traumáról, valamint melankolikus elmélkedés döntéseink felelősségéről, az élet értelméről – tehát valóban fontos dolgokról. Nem töri ránk az ajtót, nem tolja bele az arcunk semmibe, csupán barátságosan elnyom egy sztorit, amitől nem fogjuk magunkat rosszul érezni, viszont jobban talán igen. Asanisimasa: 7/10