Nem mondom. Azt sem mondom meg, hogy a filmben kimondják-e. Nézze meg, aki tudni akarja… Nyilvánvalóan azért Mondd ki, hogy uborka! a film címe, mert a cselekményben valahol szóba kerül az uborka szó kimondásának szükségessége, vagy legalábbis van benne erre való utalás: gyakorlatilag arról van szó, hogy ez, mármint a nevezett növényi termés verbalizálása/nem verbalizálása a történet egyik vezérmotívuma is – aminek valójában csak igen érintőleges köze van magához, a történethez. Egy színes szál a színes fonatban. Dominik Moll (korábban pl. A szerzetes) filmje leginkább talán Európa vélt/valós/pillanatnyi végnapjairól szól, de leginkább a mai, modern világban talajt, valódi életértelmet, erkölcsi, etikai és életvezetési fogódzókat vesztett kisemberről szól, küszködéséről, hogy felvegye a számára sokszor már követhetetlennek bizonyuló ritmust.

Ezt a kisembert a mai francia film egyik jeles (tragi)komikusa, François Damiens hozza, ő a film eredeti, francia címében szereplő Mars, ugyanis ez a becsületes neve: Philippe Mars. Mackós termete, durva arca ellenére Philippe szelíd, alázatos, törekvő, illetve minden energiájával azon van, hogy ilyen legyen az élet minden területén: beosztott munkaerőként, elvált apaként, megértő munkatársként és türelmes szomszédként. Ahogyan azonban már az ilyen kisemberekkel történni szokott, élete minden területén kudarcok, de legalábbis megoldhatatlannak tűnő nehézségek várják. Ex-felesége, valamint húga kihasználja, gyermekei lenézik, barátja nincs, illetve aki van, az klinikai eset, mint idióta. A történet kezdetén szinte semmi remény nincs arra, hogy ez az áldatlan állapot megváltozhat, és hát ez is a film igazi tétje, kérdése: leszállhat-e az őt körülölelő, légüres térben lebegő Philippe Mars az alant száguldva pörgő Földre és képes lesz-e megállni rajta a saját két lábán?

Bár Moll azzal nem hozott semmi újat, hogy kisszerű hősét lakótelepi környezetbe helyezi, a cselekményben azért vannak frissnek tűnő fuvallatok. Nem feltétlenül a járdán tornyosodó kutyakaki látványára gondolok, mert természetesen ez is feltűnik, mint a kisembert fenyegető, tipikus, jól ismert taposóakna, azonban az állatvédelmi eredeti vegetarianizmus, vagy a csillagos ötösre hajtó stréberkedés, mint konfliktusforrás, azért nem igazán használódtak még el az idők során dramaturgiai patronokként. Annyit sejthetünk előre a fura címből, hogy nem szokványos filmmel lesz dolgunk, ami részben fedi is majd a későbbiekben a valóságot. Enyhén abszurd, illedelmesen bizarr a történet, Philippe finoman debil figuráján, valamint két, tök átlagos gyermekén túl tulajdonképpen senki nem normális a történetben – de hát, ki az, ebben a mai világban? Mindenki felkapaszkodik arra az éppen szembejövő hullámra, amiről azt sejti, hogy továbblendíti, aztán rezignált zavarral néz körbe, ha rájön, hogy mégsem, vagy éppen nem oda jutott, ahova szeretett volna jutni. Így a film szereplői is igen sajátos módon próbálják élni életüket, mely abban a viszonylag rövid időszakban kapcsolódik össze Philippe lakásában, amit a film is megpróbál megragadni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a zárzavarból tulajdonképpen mindenki jól jön ki, így a filmnek is van értelme. Még ha egy kicsit erőszakolt is… Szeressük egymást, mert abból még sosem volt baj. Asanisimasa: 7/10