Az, ami először eszembe jut a lengyel Tomasz Wasilewski Európa-filmdíjra is jelölt, Berlinben Ezüst Medvét nyert filmjéről, az Esterházy Péter szövege a Ki szavatol a lady biztonságáért? című novellafüzér Daisy című darabjából: “(…) egy szóval se mondom, hogy szél ellen pisáljunk, ez nagyon tetszik neki, nevet, magában, közben elöl benyúl a ruhája alá, kiveszi az egyik műanyagmellet, szürke szivacs, szürke foltos, szagolgatja, fintorog, visszateszi, legyint,

»pinabú«,

kiáltja, s rögtön kihúzza magát, úgy, hogy a mellei kívánatosan feszüljenek, (…)“.

Az Egyesült szerelmes államok cselekményének idején, 1990-ben új szelek fújtak Lengyelországban is, kinyíltak a határok, ami ugyan azokat a derék, bajszos lengyeleket kevéssé érdekelte, hiszen ekkor már sokan közülük alaposan keresztül-kasul száguldozták Európa jelentős részét józan ésszel még egy 20 kilométeres útra is alkalmatlan kis Polskijukkal – bár a negyvenmilliós lengyelség nagyobb része természetszerűleg otthon főtt a levében. Mindenesetre, szélesre tárt ablak nyílt a világra nekik is, s mint a tavaszi szél vizet áraszt, a lengyelek libidója is, úgymond, szárba szökkent. Nagy hévvel kaptak szárnyra a vágyak, azonban a lehetőségek, a negyven éven át lelket, testet nyomorító, szigorú kommunista erkölcs, keveredve a lengyel kultúrában mindig erős jelenléttel bíró, ám túlzott szexuális szabadossággal soha nem vádolható katolikus parancsolatokkal, ólomsúllyal tartották ekkor még földközelben a (korábban csak röpke elrugaszkodásokra képes) lengyel szexuális forradalmat. Wasilewski filmje a lengyel nőkről szól, akikről nekem viszont mindig Kurt Vonnegut örökbecsű sorai jutnak eszembe: “Lógó tököm földig ér el, soha többet lengyel nővel.”

Ez nyilván vétkes általánosítás, de hát az irodalom az irodalom. Az Egyesült szerelmes államok tehát Lengyelország 1990-ben. Egy kietlen, düledező betonkerítéssel övezett, nálunk is jól ismert házgyári elemekből felhúzott lakótelepen él az a négy nő, akinek lazán egymásba fonódó története képezi a film cselekményét. Agata (Julia Kijowska) undorodik férjétől, az amúgy becsületes, egyszerű melóstól, ám az ifjú, fiatal pap annál inkább izgatja. Iza (Magdalena Cieleska), az iskolaigazgató egyik tanítványa apjával találkozgat, aki viszont nem akar többet az alkalmi szexnél – immár évek óta. Iza húga, a csinos és szexi Marzina (Marta Nieradkiewicz) aerobikot oktat, táncot tanít, ám országos hírnévre, menő, nagyvilági pasira vágyik, ám Renata (Dorota Kolak), az iskola nyugdíj előtt álló, magányos pedagógusa azonban plátói szerelmet, sőt kínzó szexuális vágyat táplál irányában. Wasilewski fordított, rendszerváltó “Dekameronja” igen kiábrándult, reménytelen képet mutat a lengyelek tomboló szerelmi életéről. Olvasatában nincs romantika egy szemernyi sem, nem szárnyal semmilyen érzelem sehová, semmilyen szárnyakon. Elfojtott, lüktető, javarészt céltalan vágyak vannak csupán, melyek azonban nem szabadítanak fel senkit sem, csak még jobban húznak bele a görcsbe. A szex ideges, rángatózó, torz és dühös vonaglás, inkább büntetés, mint kielégülés. Nyirkos, áporodott szagú lepedők, ügyetlen mozdulatok, undor és szégyenérzet. “Köpni kell, fújj, köpni kell, fújj!” (A.E. Bizottság: Szerelem)

Unos-untig ismert foszló vakolat, penészes lépcsőházak, az örökkévalóba merevedett építkezési területek, küszködő, napról napra élő nők löttyedt húsa, narancsbőrű combja, lógó mellei, kétségbeesett, tíz körömmel való kaparása a boldogság reményéért. Kilátástalanságot hangsúlyozó, s az igazat szólva, részvétlen riport Wasilewskié, mely azonban -sajnos- igen széles körben ismerős a munkában, szeretetlenségben és a gyengédség nélkülözésében életüket leélő nők számára, legyenek azok lengyelek, angolok, magyarok vagy románok. A végén emblematikus lavórba hányás. Ez, főleg innen a “szebb jövőből” nézve, még ijesztőbb, hogy gyakorlatilag semmi sem változott. 8/10