Helyben vagyunk, akkor mikor tudjuk, hogy megérkeztünk, mint ahogyan az ex-rocksztár, Cheyenne is megérkezik a mába, vagy írhatnám napjainkba, levetkőzve minden extremitást, ami külsejét és személyiségét takarta.

Ezen a ponton megállva, engedtessék meg, hogy ne a filmről beszéljek, sokkal inkább arról a színészről, akit Sean Penn-nek neveznek. Dobálózhatnék a jelzőkkel, hogy milyen giga és mega, és mit tud és milyen kvalitású, helyette inkább azt mondanám: egy idősödő színészt látunk a vásznon, aki bele bújik egy extrém, jobb napokat látott popsztár bőrébe és ebben a pillanatban nem tudni hol kezdődik Penn, és hol végződik Cheyenne. A két személyiség összeolvad, eggyé válik és már csak néha egy fura bölcset, néha pedig infantilisan gyerekes felnőttet kapunk, aki hajdani élete romjain él, és nem is rosszul. Valami olyat tud Penn, ami kevés színész sajátja: az átlényegülés misztériumát. Beszélhetünk a tudatos színészről, a Sztanyiszlavszkíj-módszerről, a szerep és a színész viszonyáról, egy a bizonyos: Penn játéka bűvöletbe ejt. Elhiszem neki, hogy egy törékeny, felnőni nem képes felnőtt, mély sebekkel és cinikus életbölcsességgel. Nincsenek üresjáratok alakításában, nincsenek olyan pillanatok, amikor a színész kedvéért blikkfangokat írnak a filmbe – bár kétségem sincs, hogy Paolo Sorrentino rá és neki írta a szerepet. Persze, mit ér a színész jó rendező nélkül, aki játszani hagy, aki irányít és hozzá ad, hogy nekünk nézőnek hol nevetni támad kedvünk, hol pedig sírni.

Paolo Sorrentino már a Nagy szépséggel elbűvölt és a rajongásom még csak fokozódott a 2015-ben készült Ifjúság filmjének megnézése után, melyben a finom iróniától a szürrealista történetmesélésig minden megtalálható volt. Talán nézetem szerint még Fellini iránti tisztelete is. A művészetről már nem is beszélve.

De most már ideje lenne magáról a filmről is szót ejteni.

Sokan láttunk már országúti filmeket, legyen az a Thelma és Luise, vagy a cyberpunk Mad Max, itt azonban tényleg csak díszletjelleggel bír az a nagy arizonai kétsávos út és a pickup is csak egy szép kocsi, amivel Cheyenne utazik. A lényeg a találkozások, melyekben emberi sorsok bomlanak ki, néhány mondatos szóváltások, beszélgetés töredékek, melyek hol infantilisnak tűnnek, hol pedig kataklizmákat idéznek: a szigorú zsidó ortodoxia világát, a szülő elvesztésének fájdalmát, a bosszú és megbékélés nehéz útját, valamint a beteljesíteni kötelesség krédóját, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy felülírhatja a megbocsájtás lehetősségét.

Élhetünk-e az emlékeink világában, legyen az design palota, vagy egy koszos motel, kiléphetünk-e ebből a letűnt világból, felvállalva a mindennapok kihívását?

Elhinni, hogy kapunk másoktól emberséget, élményt a változásra való késztetést azokat a pillanatokat, ami által többek leszünk, és képesek vagyunk kilépni komfortos depressziónkból, a szerepjátszás misztériumát magunk mögött hagyva.

Bizonyára olyanok is lesznek, akiket megragad a film igazán újszerű holokauszt bemutatása. Ellenben nekem a mozi azt a katartikus színészi játékot nyújtotta, amitől személy szerint kockáról-kockára a megértés varázslatát kaptam. Azt az üzenetet, hogy ha csak a saját világunkban élünk, akkor képesek vagyunk elveszni önmagunkban, de ha érzékenyek leszünk mások iránt, akkor rádöbbenhetünk, hogy másokért is érdemes élnünk.

Egy mondat erejéig tartanám még fel olvasóimat. A varázslatos képi megfogalmazás miatt: Luca Bigazzi és természetesen a nagyszerű zenéért: David Byrne, akiről a főhős is mintázódott és feltűnik néhány pillanatra, valamint Will Oldham érzelmekkel teli dalaiért.

Aki szeretne eltöprengeni az élet kis és nagy dolgairól mindenképpen ejtse útba a filmet mert megérdemli!

9/10

(efes véleménye a filmről)