Fogalmam sincs, hogy ez a remek kis osztrák (tragi)komédia másnak is olyan szórakoztató, mint amennyire egy ötvenes, többszöri pályaelhagyó újságíró-filmkritikust – tehát engem – szórakoztatott. A Mérgezett egér főhőse ugyanis Georg, egy nagy tekintélyű, bő ötvenes, bécsi komolyzenekritikus, akinek nevét, de főleg írásait rettegték a zenészek, akikről alkalomadtán írt és kárörvendve olvasták azok, akikről éppen nem írt, illetve akik szintén látták az adott koncertet. Georg ugyanis nemcsak maró tollú és vájtfülű zenekritikus, hanem amit ír, ahhoz ért is és jobbára igaza is van. Valami hasonló fazon, mint aki a boldogult MGP volt nálunk, színikritikus státuszban… Mindennek ellenére, Georgot kirúgják biztosnak hitt állásából (mert túl sokat keres, és az ő fizetéséből három fiatalt is fel tudnak venni – a tudás és tapasztalat nem számít). Ismerős szitu, és azt hiszem, ha el tudunk vonatkoztatni Georg szakmájától, akkor azért sokak számára átélhetővé válik a történet, ami ekkor kezdődik…

Georg ugyanis egy tökéletesen átlagos, szürke és középszerű kisember, aki egy dologhoz ért, a szakmájához, az élet összes más területén, beleértve saját házaséletét is, legfeljebb csak bukdácsol. Piti hazugságokkal, sumákolásokkal, önátverésekkel és bénázásokkal görgeti maga előtt életét, ami most hirtelen, egy csapásra rádől. Georg, kiszakadva szűkös, de otthonosnak hitt közegéből tragikomikus vergődésbe kezd, hogy valahogyan a felszínen maradjon, és ebbéli igyekezetében a lehető legváratlanabb helyekről kap segítséget, de helyzetét tovább súlyosbító pofonokat is. Hogy e történetben Georg zenekritikus, az csak egy dolog. Lehetne tanár, orvos, de bármi más szakmát művelő férfi is – bár így tökéletesen indokolt a film bőséges és igen remek zenei körítése, ami Bécsről, a klasszikus zene fellegváráról, mint helyszínről lévén szó, minőségi klasszikus zene, Brucknertől Vivaldiig.

A zenék dramaturgiailag is pontosan szólalnak meg Josef Hader remek rendezésében (ő írta a forgatókönyvet és ő játssza Georgot is!), a remek osztrák humoristának, írónak és színésznek nincs szüksége arra, hogy ahol nem jut eszébe semmi, ott egy jól eltalált zenével lendítsen egyet “műalkotásán”. Georg tragikomikus pokoljárása -külső szemlélőként- üde, eredeti és nagyon-nagyon humanista szemléletű történet, mondanám azt is, hogy szeretetteli, ha nem lenne ugyanekkor olykor bolondosan bizarr, és szinte coenien abszurd. Az meg csak amolyan “boldog ausztriai spezialität”, hogy egy munkáját frissen elvesztő kulturális újságíró tök lazán áldoz be 3000 €-t egy olyan projektre, amiről már első blikkre látható, hogy úgy gáz, ahogy van.

Hader ugyanakkor a rendezői teendők mellett pontosan megrajzolt karaktert is épít, ha járunk kultúreseményekre, ismerjük jól Georg figuráját, de ami lesz belőle, azt is. Hader eredendően komikus (bár nemrégiben például Stefan Zweigként nagyon tudott drámai is lenni), színészi eszközeiben egyáltalán nem “sok”, visszafogott, pontos gesztusokkal, gondosan felépített játékkal mégis összetett, komplex, ám mégis tipikus figurát alkot: egy mai, modern kisembert, aki azonban pontosan olyan, mint a klasszikus chaplini fazon, pont annyira életrevaló és pont úgy is éli túl a ráomló kurva életet. Legfeljebb ma már sokkal jobban öltözik… 9/10