Detroit (2017)

Régen láttam ilyen jól működő horrort, mint ami ennek a Detroit című alkotásnak középső bő kétnegyedét kiteszi. Nincs semmi misztikum a filmben, sőt, amit látunk, azt a túlélők és a rendőrségi, valamint bírósági jegyzőkönyvek alapján rakták össze az alkotók, tehát ez a horror maga, a véres valóság volt a történet idején, 1967-ben, az Amerikai Egyesült Államok ötödik legnagyobb városában, amit a cím jelöl. Ez a horror azzal szorítja össze gyomrunk, hogy benne a főhősök életére törő gonosz nem más, mint az, akinek amúgy elemi feladata lenne megvédeni őket a gonosztól. A történetből áradó gyilkos dühvel vegyült reményvesztett kétségbeesés folyékony, forró ólomként ömlik le a filmből, egyenesen rá a mellkasunkra, megbénítva lélegzetvételünket, minden mozdulatunkat.

Kathryn Bigelow ezzel a filmmel végérvényesen bebizonyította, hogy jóval túlnőtt talán nevesebbnek számító hajdani férjén (James Cameronon), hiszen csak ez a filmje egyedül többet ér, mint az ex összes meséje. A Detroit ugyanis nem csupán egy vérfagyasztó horror, hanem egy részletgazdag, hatásos történelmi tabló az USA (és átvitt értelemben talán az egész világ) legfontosabb problémájáról, a rasszizmusról. A film nagy részét kitevő horrort formailag egy keret veszi körül: a bevezető rész megvilágítja az okokat, a finálé pedig arcunkat nyomja bele a valóságba. A déli rabszolgaság tarthatatlanná válásával a gyapotföldekről feketék milliói özönlöttek északra a jobb élet, a vélt szabadság és a vélt jogbiztonság reményében. A valóság azonban nem ezt kínálta. A túlnyomórészükben alulképzett tömegeket a nagy amerikai iparvárosok próbálták felszívni, amit viszont a fehér lakosság egyre nagyobb gyanakvással nézett. Bár hivatalosan megszűnt a faji megkülönböztetés, valójában a fehérek kirekesztő magatartása gettókba zárta a feketéket. A gyárakban ugyan jutott munka egy részüknek, akik megpróbálták eltartani abból családjukat, a többség azonban munka nélkül tengődött az egyre növekvő gettók olcsó lakásaiban. Természetesen, egy ilyen zsúfolt, egyre növekvő frusztrációtól és nélkülözéstől, valamint a szegregációtól feszült társadalmi közeg melegágya a bűnözésnek, amiből igen nehéz kitörni. Az amerikai városi feketék számára még a betanított gyári munka is inkább csak álom marad, így vagy a sport, vagy a zenei pálya az, amivel érvényesülni lehet. Vagy lehet drogot árulni, esetleg beállni a seregbe – mindkettő halálos foglalkozás.

1967-ben, Detroitban egy illegális szórakozóhelyen ütött razzia robbantotta ki az USA történelmének egyik legvéresebb zavargását. Az utcai harcok tulajdonképpen a kezdettől fogva rasszista jellegűek voltak: a feketék dühödten támadtak a többségükben fehér rendőrökre és a Nemzeti Gárdára, akik viszont aránytalan brutalitással válaszoltak. A rendőrök kis túlzással lőttek mindenkire, aki előttük volt és fekete volt, amire azok kövekkel dobáltak vissza. A film sok főszereplője közül talán a legfontosabb egy fiatal fekete srác, aki énekegyüttesével karrierjét megalapozandó fellépésre készül, amit azonban a színpadra lépés előtt a rendőrség leállít az odakint folyó zűrzavarra hivatkozva. A csalódott srác egy haverjával egy motelbe menekül az utcai harcok elől, ahol látszólag paradicsomi állapotok uralkodnak: kint tombol az erőszak, odabent szürreális módon buli, havaj, dizsi, mödanszié. Mígnem valamelyik marha el nem kezd jófejkedni egy pisztolynak látszó tárggyal… A rendőrség néhány túlbuzgó és fehér felsőbbrendűségtől elhivatott tagja néhány pillanat alatt pokollá változtatja a paradicsomot.

Egy hagyományos horrorban itt maradnánk egészen addig, míg a végén egy túlélő marad, aki a gonosz véres hulláján átgázolva kitör a napfénybe – a valóságban azonban semmi nem ilyen egyszerű. A pokoli szenvedésnek egyszer vége lesz, de ami utána következik, az nem lesz sokkal jobb. A túlélők, az áldozatok maradnak ott, ahol voltak, sötétben, míg a napfényben a gonosz sétál el zsebre dugott kézzel, vigyorogva, szája sarkában hetykén fityegő cigarettával. A mérce kettős, az igazság istennője félszemű.

Bigelow szinte szőrszálhasogató aprólékossággal reprodukálja majd’ két és fél órában 1967 forró nyarát, mely lángba borította Detroitot. Korabeli dokumentumfelvételek bizonyítják a tökéletes valósághűséget, amit e filmben megteremtettek az alkotók. Bigelow biztos kézzel vezényli az igen nagyszámú, többségükben -dramaturgiailag- egyenrangú szereplőt, de kell a relatív hosszú vetítési idő ahhoz is, hogy megfelelően ábrázolni lehessen a különböző jellemüket, valamint annak torzulását, amely elsősorban a motelt megszálló rendőrökben, valamint a nekik kétségek között asszisztáló, fekete biztonsági őrben végbemegy. Hossza ellenére intenzív, gyomorba markoló hatású a film, melynek szinte már szakrális fináléja is csak fájdalmat és dühöt, ám jogos fájdalmat és jogos dühöt közvetít: a feketék fájdalmát és dühét a többségükben fehérek nézőknek, egy fehér rendezőnőtől, feketén-fehéren. (Magyar moziforgalmazásról egyelőre nincs hír, nyilván majd az Oscar-díjosztás után…) 9/10

Kategória: Film | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.