Filmnapló – 2018. március

Szerdai gyerek (2015) – A remek kisfilmjeivel -szűk körben- komoly nevet szerzett Horváth Lili nagyjátékfilmes debütálása tulajdonképpen perfekt darab. Hiteles képed ad a mai magyar társadalom alsó rétegéről, a külvárosi cigánysorok, a lepukkant, kihalt és üres művelődési házak és teherpályaudvarok sanyarú világáról, ahol a bűnözés erős és jövedelmező alternatívája mindenféle törvénytisztelő tevékenységnek. Ügyes a forgatókönyv, jó a dramaturgia is, hitelesek a mellékszereplők valamint a történet környezete is. Sajnos, a főszerepet alakító, amúgy gyönyörű (a hasonló szerepkörben magának szép nevet szerző francia Adele Haenelhez megszólalásig hasonlító) Vecsei Kingától nem hiszem el a karakterét, hiába káromkodik, hiába beszél artikulálatlanul, az egész személyisége, finom, ápolt kinézete nem passzol ebbe a lepusztult világba. Thuróczy Szabi pályázati koordinátora sem igazi: az ilyen pacákok nem szoktak ilyen becsületesek lenni… Amúgy, tetszett a film. 7/10

Budapest Noir (2017) – Igen nehéz részleteiben belekötni ebbe a filmbe, mert tulajdonképpen minden rendben van benne. Jól sikerült ráhúzni a klasszikus noir krimik stíluselemeit a harmincas évek Budapestjére, nem lóg ki a sztoriból Kondor Vilmos történelmi “színezése” sem, jók az arcok is (bár én az összes férfiszínészt megborotváltattam volna, ugyanis a harmincas években magára bármit is adó férfi egész egyszerűen nem jelent meg sehol borostásan) – csak éppen az egész mégis steril, élettelen. Nincs ritmusa a történetnek, és a végén szinte csak abbamarad, nem pedig befejeződik. Érződik Gárdos Éva profizmusa a történeten, érződik az odafigyelés és én néznék is ilyen történeteket, ilyen kivitelben, csak éppen tévésorozatban, epizódonként legfeljebb egyórás időtartamban. 6/10

Twin Peaks (2017) – Elvileg a klasszikus, 1990-es első, majd az egy évre rá bemutatott második évad folytatása lenne ez a tavaly szintén elég nagy dérrel-dúrral bemutatott sorozat. David Lynch és Mark Frost azonban inkább új dimenziókat nyit, minthogy sztorit meséljen folytatólagosan. Nyilván sokan próbálják értelmezni a látottakat, én azonban inkább tartózkodnék ettől, miképpen hivatásszerű álomfejtésbe és jövőbelátásra sem vállalkoznék sohasem. Lehetetlen külön nézni ezt a harmadik évadot, folyton-folyvást összevetést igényel a korábbiakkal, valamint a mozifilmmel és egyéb idevágó David Lynch-produktumokkal. Az őrület keveredik az egészséges iróniával, az abszurd groteszk a brutális naturalizmussal, a szinte már cseppfolyósan szentimentális szerelmi pátosz a legsötétebb pszicho-horrorral, és soha nem lehetünk biztosak abban, hogy tudjuk, mi fog következni. Annyi viszont biztos, hogy a Twin Peaksek után már egyetlen éjszakai autóút, egyetlen csésze kávé, egyetlen szelet meggyespite, egyetlen fenyőerdő és egyetlen havas hegycsúcs sem kelt már olyan érzeteket bennünk, mint megelőzően. Kockásing, törpe, indián seriff, tuskó, hallókészülék, zöld gumikesztyű, az a melankolikus zene, ami minden epizód fináléjában felhangzott a “diszkóban”, azaz a Bang Bang Bárban – mindenből a Lynch-hangulat ugrik be először (lásd az emblematikus nyitóképet). Mindamellett, Twin Peaksben akarok élni. Bár az is lehet, hogy valójában már ott élek… 10/10

Fekete tükör – 4. évad (Black Mirror, Season 4., 2017) – A hideglelős angol disztópia-sorozat negyedik évadának fő motívuma a negyedik évadban az emberi tudat, illetve az abba való behatolás különböző formái, valamint az emberi tudat transzportálásának lehetőségei voltak. A hat részből öt valamilyen formában ezzel a témával foglalkozott, ami nem, az volt a leggyengébb (bár Metalhead sem volt rossz, csak talán kissé nehezen bújt elő belőle a túltechnicizált játékipart savazó üzenet). Komoly nevek is beszálltak egy-egy epizóddal: Jodie Foster például egy igen tanulságos és még inkább reális szociálpszichológiai eszmefuttatást rendezett a gyermeknevelés, valamint a szülő-gyermek kapcsolat témájában, míg az amúgy is igen sötét disztópiáiról ismert John Hillcoat a lelkiismeret és a felelősségvállalás kettős kérdését járta körül egy igen brutális mini-thrillerben. Legjobban azonban a nyitó és záró epizódok sikerültek. Az első egy remek Star Trek-parafrázis formájában karcolta meg egy kicsit a virtuális valóság és az emberi tudat közös partícióit, míg az utolsó etap az orvosetika fényében vezetett fel egy igen morbid, sötét humorú bosszúdrámát. De az összes epizódra jellemző az igényes, nagyon színvonalas látványvilág, az erős színészi teljesítmények, valamint karcosan negatív jövőképben rendre felsejlő pozitív, környezettudatos, humánus irányba mutató részletek. Nyilván nem sokkol már annyira a Fekete tükör, mint az első évad alkalmával tette, de azért még mindig az egyik legokosabb, legszínvonalasabb széria ez, mindenféle összevetésben. Összességében: 7/10

Lady Bird (2017) – Öt darab Oscar-jelölése is jelzi, milyen meglepetéssel fogadták Greta Gerwig filmjét, mely egy viharos anya-lánya kapcsolatot mutat be. Tagadhatatlan, van a történetben, illetve ennek a valójában teljesen szokványos, átlagos, banális történetnek eme verziójában valami megkapóan személyes, őszinte, természetes, de hát melyik 18 éves lány (fiú) nem lázadt az anyja, apja, rokonai által képviselt értékrendszer, az iskola, illetve a világ ellen? Ennek ellenére, a világ és a többi nyugodtan megy a maga útján, a 18 évesekből is lesznek 40 évesek, akik ellen pont ugyanúgy fognak lázadni az ő 18 éves gyermekei, mint ahogy ők is tették… Ez így normális, sőt, ennek így kell lennie, hiszen ezek a kis egyéni lázadások is valahol a világ majdani sorsát határozzák meg. De hogy ezekből ennyi jellegtelen történetet el is kell mesélni? Nos, ebben már nem vagyok biztos. Nem mondom, hogy rossz film ez, csak éppen már láttam kismilliószor. Persze, az is igaz, hogy mindenkinek a saját kis egyéni forradalma a legfontosabb… (Persze, élek a gyanúperrel, hogy Gerwig jelöléseiben nagy szerepe volt a #metoo-őrületnek is: – Az nem lehet, hogy egyetlen női rendezőt sem jelölnek Oscarra!) 6/10

Vékony jég (Thin Ice/The Convincer, 2011) – Jill Sprecher krimi-komédiája röviden nagyjából Fargo Light. Bővebben azért kicsit más, mint Coenék remekműve, sokkal simább, illedelmesebb kis mozi, és nem is annyira fekete – de alapvetően kellemes darab. Az igen komoly fordulatokon keresztül tekeredő cselekmény egy meglehetősen esendő biztosítási ügynök (Greg Kinnear) szolid happy enddel végződő sztorija, aki valójában semmi mást nem akar, csak otthagyni azt a jeges, fagyos Wisconsint, ahol lakik és elhagyni zsörtölődő feleségét (miután az véglegesen kiadta az útját). Remek benne Billy Crudup a pszichopata lakatos és Alan Arkin a teszetosza nyugdíjas karakterében. 7/10

Halhatatlan kedves (Immortal Beloved, 1994) – A filmrajongók nagy többsége szinte egyértelműen megtapsolta, amint Gary Oldman idén végre megkapta az őt már régóta megillető Oscart. Sajnos, Oldman ebben a majd’ negyedévszázados Beethoven-életrajzban nem volt jó. Nem igazán tudott mit kezdeni Beethoven meglehetősen szélsőséges, alkoholmámorban égő, öregkorára mindenféle betegségtől és süketségtől sújtott figurájával. Alakítása egysíkú, sablonos, görcsös. Érdekes, hogy ettől függetlenül, maga a film, Bernard Rose alkotása, nem rossz. Kicsit hosszabb, mint kellene, kicsit többet foglalkozik Beethoven szerelmi életével, mint zsenijével (bár ide kellett volna nagyon egy jó Oldman…). A zenei körítést is lehetett volna ügyesebben válogatni, de alapvetően ez egy tisztességes életrajz. 7/10

Magnólia (Magnolia, 1999) – Paul Thomas Anderson apokaliptikus melodrámája pompás, szabadszájú és részletgazdag kaleidoszkóp az amerikai társadalom egy széles szegmenségnek lelkiállapotáról, a múlt évezred végén. Elidegenülés, szeretetnélküliség, önzés és az empátia teljes hiánya jellemzi a film szinte összes karakterét (elképesztő a szereposztás, és elképesztően jók a színészi teljesítmények is). PTA érezhetően még ennél is nagyobbat akart alkotni, egy összegző erejű, komplex “ezredvég-összegzést”, egy filozofikus tudatfolyamot – ez azonban nem valósult meg/nem jött át. Csak az érzelmek, illetve az érzelemnélküliség, az érzelmek hiánya miatta szenvedés, azok átjöttek. 7/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. wim szerint:

    Én sem értem a nagy hype-ot a Lady Bird körül, nagy elvárásokkal ültem neki, ehhez képest teljesen átlagos; aranyos, de nincs benne semmi különleges.
    Black Mirrorból az USS Callister volt a kedvencem. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.