Színpadon az életem, mondja Marvin Bijou, és most már filmen is, Anne Fontaine-nek köszönhetően. Marvin kitalált figura, aki egy bizonyos Édouard Louis En finir avec Eddy Bellegueule című önéletrajzi regényének ihletére született meg, életútjában összesűrítve mintegy a homoszexuális emberek sorsának szinte összes jellemző fordulópontját, illetve a velük kapcsolatban a “normális” társadalomban meglévő összes sztereotípiát.

A jelentős filmográfiával rendelkező Fontaine (én korábban az Ártatlanok, a Perfect Mothers, a Gemma Bovery, illetve a Coco avant Channel című filmjeiről írtam itt a blogon) realista, lényegre törő felfogásban mutatja meg kitalált, ám tipikus hősének történetét, mely filmes skatulyába illesztve tulajdonképpen egy “coming of age” story. A már születésekor is egy legfeljebb majdani transzvesztita dívának megfelelő névvel megvert furcsa, csendes, lányos viselkedésű kisfiú egy isten háta mögötti kis faluban nevelkedett csak a piával foglalkozó apjával, lompos, elhanyagolt anyjával, agresszív bátyjával és kisöccsével, aki még túl kicsi bármihez is. Koszban, szeretetlenségben, kulturálisan és szociálisan igénytelen környezetben nő fel. Az iskolában a nagyobb fiúk egyből kiszúrják másságát, és a legaljasabb egzecíroztatásnak teszik ki. Szerencséjére, az iskola igazgatónője felfigyel a fiúra és ügyesen egy színjátszó csoportba tereli, ahol Marvin magára és társakra talál. Mivel tehetségesnek bizonyul, egyenes az útja a fővárosba, ahol hamar gazdag pártfogói lesznek, és befogadja őt a toleráns, nyitott művészvilág. A film nyitó és záróképein saját életrajzi regényéből készült színházi előadásban látjuk őt, melyet a saját magát alakító Isabelle Huppert-rel ad elő, nagy sikerrel.

Bár Marvin sorsa látszólag sikeresen alakul, a film legnagyobb erénye mégis az, hogy képes megmutatni azt az iszonyú nehéz utat, mely Marvin és sorstársai számára -jó esetben- a sikerhez, önmaguk teljes elfogadásához és a társadalmi megbecsüléshez vezet. A kis Marvin nap mint nap abban a buszmegállóban kénytelen felszállni az iskolabuszra, melynek bódéján “Kinyírni az összes buzit!” graffiti díszeleg. Apja, de számára a homoszexualitás fertelmes kór, elmebetegséghez hasonló rettenet. Gondolkodásmódja pontosan reprezentálja az alacsony iskolázottságú, inger- és ismeretszegény közegben vegetáló társadalmi rétegek végletesen leegyszerűsítő életszemléletét: az afrikai az mocskos nigger, az arab kecskebaszó migráncs, a zsidó metéltfarkú, kilincsorrú biboldó, a meleg pedig buzi köcsög. Dögöljön meg mind ott, ahol van! – gondolják. Marvin és sorstársai nyomorúságát és végtelen magányát legjobban már Párizsban írja le annak a színiiskolának a -szintén meleg- vezetőtanárja, ahová a fiú is jár: egy arabot learabozhatnak, de aztán az hazamegy és otthon az övéi várják, akik szintén arabok. Egy afrikait le lehet niggerezni, de otthon ő is a sajtjai között lehet, egy viszont meleget lebuzizzák az utcán, ám legtöbbször a családjában sem talál menedéket, mert onnan is kitaszítják, félnek tőle, szégyellik és/vagy megvetik.

Marvin sorsa tehát jól alakult, a a film valójában mégis arról szól, hogy mennyi keserűség, fájdalom és szomorúság van mind emögött, az ő életében, de igen sok más meleg fiú életében is, és milyen kevés az önzetlen, megértő, segítő szándék, amikor arra van szükség. Ennek megfelelően, arányaiban picit túlteng a történetben Marvin gyerekkori környezetének bemutatása. Szinte fizikailag érezzük apjának ragacsos, áporodott izzadtságát, érezzük az agyonégett, sokszor használt olajnak a bűzét, amiben az állandó krumplivacsorát süti a tenyeres-talpas asszonyság, s ezzel kontrasztban még a fényűző, párizsi művészvilág sem tűnik elég vonzónak, de legalábbis kényelme, luxusa nem tudja feledtetni azt, amit családjától Marvin nem kapott meg – pedig szeretett volna megkapni. Így lesz igaz és hiteles a története, még ha maga, a figura kitalált is: minden körülötte igaz és valódi, még Isabelle Huppert is. 8/10