Ha skandináv és krimi, akkor rögtön valami ködös, nyomasztó, sok és véres gyilkossággal kecsegtető filmre gondolunk, melyben egy borostás, válófélben lévő, keményen iszogató kiégett zsaru vagy éppen zsarunő, borosta nélkül merész fordulatok után nyomoz és a végén megold bűneseteket. Még akkor is, ha nem fikcióról, hanem valóságban is megtörtént eseteket feldolgozó filmről van szó. Nos, a Stockholm bandája egyáltalán nem ködös, sőt, egy meglehetősen forró svéd nyárban játszódó, megtörtént eseményeket feldolgozó film, melyben nincsenek (illetve csak teljesen marginális szerepben vannak) zsaruk, gyilkosság egyáltalán nincs, vér sem folyik, viszont isznak benne kegyetlenül – unatkozó, gazdag, húsz év körüli stockholmi csajok. És az unalom olykor csúnya dolgokra is sarkallja az ember lányát, főleg ha az a lány történetesen permanensen pocsolyarészeg.

Könnyed kis szórakoztató, csajos sztorinak ígérkezik tehát ez a széria: nagyjából az is, de azért van egy elég erős de. A skandináv filmektől azért megszoktuk már, hogy nem adják magukat olyan olcsón, mint a puccos hollywoodi vetélytársaik, valami furcsaság, szabálytalanság azért csak akad bennük. Részemről pont ezeket is szeretem bennük. Anélkül, hogy lelőném a sorozat fináléjának poénját, azt azért megjegyezném, hogy nem túl gyakran (bár épp az ennél komolyabb szándékú svéd és dán filmekben visszatérően) látni ennyire pontos, kíméletlenül reális és bátor társadalomkritikát egy alapvetően jóléti, “bezzegtársadalom” vezető, legfelső rétegét illetően, mint amivel ebben a kis sorozatban szembesülhetünk. Ezzel együtt természetesen a krimi és a dokumentarista krimi műfaji szabályszerűségei is kapnak egy jó kis fricskát, no, nem példanélküli, de azért nem túl gyakran alkalmazott fricskát. Persze, ha túl gyakran szegünk szabályt, akkor elébb-utóbb a szabály megszegése válik szabállyá… De jól is van ez így. Szerintem tök szórakoztató és tanulságos kis történet ez, nem csak a svédekre nézve.