A hőség nagyján ugyan már túl vagyunk (legalábbis az időjósok szerint), de attól még egy darabig nem esnek rosszul a fagyos látnivalók. Ericson Core kutyás filmjét persze nemcsak a töméntelen hó és jég teszi üdítővé, anélkül is igazi pihentető, pozitívan sugárzó családi mozi – mi más is lehetne, ha a címszereplő egy imádnivaló bundás? A Togo az állatos téma ellenére szirupmentes, érzelmes, de nem érzelgős, és bár a végkifejlet nem titok – elvégre true story -, jókat lehet rajta izgulni. Kapkodhatjuk a levegőt a szemünk előtt nyíló mélységek és magasságok láttán, a látvány elsőrangú, és a CGI sem tolakodó. Hogy az okos tekintetű husky viharvert gazdája Willem Dafoe, az már csak hab a tortán.

A történet az 1925-ös „szérumfutást” meséli el. A kalandos, számtalan veszélyt rejtő vállalkozás során kutyaszánok hozták el a vakcinát egy alaszkai település diftériás gyermekeinek a több mint ezer kilométerre fekvő nagyvárosból, mivel a zord időjárás semmilyen más szállítási módot nem tett lehetővé. Az 1085 kilométeres távból a leghosszabb utat, 420 kilométert a híres norvég hajtó és kutyatenyésztő, Leonhard Seppala (Willem Dafoe) szánja tette meg, az ő vezérebe volt Togo. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a filmen szereplő kutyus a hős szánhúzó sokadik leszármazottja.)

Core egyből a lényegre tér, nem húzza az időt. A kisvárosba hazatérő Seppalát komor hírek fogadják: kitört a diftériajárvány, egyre több gyerek fekszik betegen, gyógyszer viszont nincs. A szérumot a távoli Fairbanks-ből kellene ideszállítani, a lehető leggyorsabban. Repülőgép a rossz idő miatt szóba sem jöhet, marad a jó öreg kutyaszán – és ki más tudná véghezvinni az életveszélyes, embert és állatot próbáló feladatot, mint Seppala?

A küldetés adott, a hős némi vonakodás után útra kész, a határidő szorít, miközben soha nem látott vihar közeleg. Minden együtt van egy klasszikus kaland-meséhez, és a Togo nem is okoz csalódást. Feszes a tempó, nincsenek üresjáratok. Míg az elbeszélés jelen idejében magas fordulatszámon pörög az akció, idilli flashbackek idézik fel Togo kölyökkorát: hogyan hódítja meg a gazdi szívét a kezdetben életképtelennek, később semmirekellőnek, sőt kifejezetten kártékonynak tűnő kiskutya (lásd Hacsi), melyről aztán szép lassan kiderül, hogy különleges képességekkel rendelkezik.

Jégzajlás, vihar, fagy, szakadékok, sokszor úgy tűnik, nincs menekvés, de minden jó, ha a vége jó… Bosszantó tény, hogy rendkívüli teljesítménye ellenére nem Togóra irányult annak idején a médiafigyelem (mivel nem ő volt a „befutó”), hanem az utolsó váltásként célba érő fogatra, és annak vezérkutyájára, Baltóra. Ismerős? Róla szólnak a mesefilmek, és az ő szobra áll a Central Parkban, nem pedig a futam igazi bajnokáé. Ericson Core filmje most kiigazítja a hibás emlékezetet, és méltó emléket állít neki – tekintve, hogy a Togo az elődök hosszú sorához mérve is az egyik legjobb kutyás film.

Elérhető a Disney+-on.