A minnesotai illetőségű Coen-testvérek immár a Netflixen is pazar minőségben nézhető filmjükben visszatértek az antológia-formához. Ezúttal azonban nem tévésorozatban, hanem ún. szkeccsfilmben gondolkodtak. A Buster Scruggs balladája az alkotók ismert és tőlük valamilyen szinten el is várt éjfeketén gyilkos humorú, olykor bizarr, máskor simán csak meghökkentő mesegyűjtemény Amerika “hőskorából”, amikor a Vadnyugat még valóban vad volt. Hat egymással csak helyszínében és korszakában összefüggő történet, melynek főszereplői a western-filmek közhelyes karakterei: cowboyok, harcias (és arc nélküli) indiánok, marcona aranyásók, még marconább útonállók, az új, gazdag élet reményében Nyugat felé migráló szerencsétlenek, csavargók, vándorkomédiások és effélék.

A koppanós végű, cinikus, ám a való élet gonosz fordulatait tökéletesen mintázó és igazoló kis történetek motívumaiban, figuráiban egyszerre idézik Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugatának szélfútta, barázdált földközeli hangulatát és Hollywood aranykorának “klasszikus” westernfilmjeinek idealizált álomvilágát. Coenék eközben, különösen virgonc módon, énekes-dalos musicalbetétekkel is lazítják a hangulatot, hogy aztán egy merész, de határozott vágással belenyomják a nézőt a (korabeli) valóságba, de legalábbis annak groteszk módon vaskos vonalakkal körülrajzolt, ám rettenetesen igaz karikaturájába. Alapvető életigazságok, mint például még a leggyorsabb pisztolyhős is összetalálkozik egyszer valakivel, aki gyorsabb nála, mondatnak ki igen erős szereposztásban, melyből kiemelkedik Zoe Kazan ártatlannál is ártatlanabb “menyasszonya”, Tim Blake Nelson revolverhős dalospacsirtája, Tom Waits aranyszívű aranyásója, Harry Melling vándorszínésze, de -mint Coenéknél általában- minden karakter emlékezetes, kimunkált jelenség a vásznon képernyőn. Látványos, pazar humorú, ám eközben mindvégig bölcs, gondolatgazdag alkotás ez a rendhagyó, szabálykerülő filmek kedvelőinek.