Szikár, témájától függetlenül ízléssel szerkesztett, szociálpszichológiai értelemben is pontos dráma arról, milyen felnőni egy súlyosan alkoholista, bántalmazó családban. Egy jól működő, férjével és két lányával gondtalan családi életet élő harmincas családanya (Noomi Rapace) hírt kap arról, hogy édesanyja egy vidéki kórházban haldolklik. Susanna Alakoski regényéből Pernilla August által rendezett Peremvidéken cselekménye párhuzamosan mesél el két történetet – mely tulajdonképpen egy, az anya története. Az egyik szál a felnőtt Leena belső és külső utazása, melyben családjával némi vívódást követően elutazik haldokló édesanyjához, eközben újraéli zaklatott gyermekkorát, amiben idült alkoholista apja és anyja mellett lett kiváló úszó, tulajdonképpeni családfenntartó, felnőve pedig normális, egészséges ember. Kemény harc volt élete, mint azt a filmből látjuk.

Fura ezt mondani, de tulajdonképpen nincs a filmben semmi extrém. Sajnos, amit megmutat, az nálunk is mindennapos, mindenki által ismert probléma. Az alkoholfüggőség, a diszfunkcionális családok, a családon belüli erőszak, a különféle bódító szerek miatti lecsúszás mind-mind nálunk is túlontól ismert. Semmit nem tesz hozzá a film ebbéli -sajnálatos- ismereteinkhez, viszont amit megmutat, az minden pillanatában tűpontos és hiteles. Semmit nem rág az esetlegesen jóllakott, békés családi környezetből érkező néző szájába, de nem is hallgat el semmit. Példát mutat, minden értelemben. Viszont azt is el kell mondani, hogy ami dráma van egy ilyen fent jellemzett “családmodellben”, azt is érzékletesen tárja a néző elé, tehát nemcsak mint szociálpszichológiai példázat, hanem mint dráma is látványos darab ez a svéd film. Én korábban sohasem voltam meggyőződve a főszerepet alakító Noomi Rapace színészi nagyságától, itt azonban tagadhatatlanul van két erős drámai jelenete, azonban amit a fiatalkori önmagát alakító Tehilla Blad mutat a filmben, az tényleg “le a kalappal”. Szóval, jó film ez, fontos is, de nem igazán kellemes nézni.