„Élt….évet” – temetőben járva óhatatlanul megakad a szemünk egyik-másik feliraton, közben esetleg átfut az agyunkon, hogy „98, na az szép kor…”, vagy „ó jaj, csak 36?…” – de azon már kevesen tűnődünk el, mi állhat a számok mögött. Vajon a leélt évek mennyisége arányos volt-e a minőséggel? Volt-e, ami tartalmassá, értelmessé, emlékezetessé tette a kiszabott időt – vagy csak úgy eltelt, észrevétlenül? Az Élni (Ikiru) főhőse az utóbbira döbben rá, mondhatni, a huszonnegyedik órában. Kérdés, hogy helyrehozható-e még, amit elrontott. Nem túl nagy spoiler, ha elárulom: igen.

Régóta készülök lefújni a port egyik kedvenc Kuroszava filmemről, és most már tényleg ideje, hiszen tavaly már remake is készült belőle, Élj! (Living)címmel fent van az HBO Maxon. Jóllehet, térben-időben közelebb áll, így nyilván fogyaszthatóbb, ez az új, európai verzió sem kifejezetten popcornmozi. Mindkét filmet azoknak ajánlom inkább, akik szeretnek lassan, ráérősen eltöprengeni az élet dolgain – és nem félnek az érzelmektől. Oliver Hermanus remake-je amúgy színvonalas, tisztes mestermunka, jól megválasztott színészekkel (külön érdekesség, hogy a forgatókönyvet Kazuo Ishiguro, japán származású brit író jegyzi), érdemes vele próbát tenni. Számomra  viszont nincs olyan kisugárzása, mint a méltatlanul feledett régi, lassú fekete-fehér, majd’két és fél órás japán eredetinek.

Habár az Ikirut Kuroszava legjobbjai közé sorolják, ma már csak elvetemültebb mozirajongók ismerik, sőt, szeretik. De mit lehet szeretni egy magányos, beteg emberről szóló, hosszú, lassú, hetvenéves filmen? Legfőképp, hogy betartja, amit ígér, egyszerűen, hétköznapian válaszolja meg a címben rejlő kérdést. Takashi Shimura döbbenetes színészi játéka pedig garantálja, hogy az üzenet telibe, egyenesen a szívbe találjon. Némelyünket talán zavarhat a sajátos távol-keleti érzelmesség, pátosz vagy az enyhe didaxis, de mindezt ellensúlyozza az elbeszélés iróniája, és nem utolsó sorban a rendezői arányérzék. Ami Hollywoodban szirupos giccsé válna, itt szívbemarkoló, csöndes dráma.

A filmet Tolsztoj kisregénye, az Ivan Iljics halála ihlette. Több ponton követi azt, ám az életről való töprengéshez itt maróan gúnyos rendszerkritika is társul, tükröt tartva a háború utáni túlburjánzó japán bürokráciának. A történet főszereplője egy öregedő hivatalnok, Watanabe úr, aki megtudja, hogy rákos; alig fél éve van hátra, és most letaglózva szembesül a ténnyel, hogy nem is élt igazán. Nyom nélkül tűnik el, senkinek sem fog hiányozni. Mint azt a fontoskodó narrátor megjegyzi, „ez a férfi idestova több mint 20 éve halott”.  Élőhalott létének legfőbb színtere a Közügyi Osztály, ahol csaknem harminc éve nyomkodja a pecsétet az elé tolt kérvényekre, mielőtt elmerülnének a süllyesztőben. Aktahegyekkel telezsúfolt, sötét kafkai hivatal, a szűk helyiségben szinte érezni a porszagot… Hősünk a sokkoló tudás birtokában szó szerint lebénul. Arca rémült grimaszba dermed, szélütöttként vánszorog, és olyat tesz, amit eddig még soha: szabadságot vesz ki. Hátat fordít munkájának, hogy megkísérelje a lehetetlent, bepótolni az elvesztegetett időt. Első próbálkozása, mondhatni, a legkézenfekvőbb, legközhelyesebb (lehetne): beleveti magát az éjszakába. Csakhogy Kuroszavánál ez a szekvencia részeg lealjasodás helyett a filmművészet egyik legmegindítóbb jelenetébe torkollik. Hideg futkos a hátunkon attól, ahogy az üveges tekintetű Shimura az élet rövidségéről énekel.

Következő kísérlete személyes kapcsolataira irányul, de miután ráébred, mekkora a távolság közte és imádott fia között, inkább fiatal kolléganője társaságát kezdi keresni, akivel véletlenül fut össze az utcán. Elvarázsolja a gyermeki, mindenért lelkesedő Odagiri (Miki Odagiri) elevensége, a vele töltött idő végül hozzásegíti a megoldáshoz. Rájön, hogyan adhatna értelmet az életének, ráadásul éppen a munkája révén. Mert sohasem késő. A jelenet hátterében a születésnapozó társaság hangos Happy Birthday-je egyértelműen utal rá, hogy itt és most belső újjászületés tanúi lehetünk.

Nem sokkal a film közepe után azonban, még mielőtt meglátnánk, hogyan váltja valóra az elképzelését, példátlan hirtelenséggel ugrunk öt hónapot, és a főszereplő halotti virrasztásán találjuk magunkat. Hogy hogyan fejezte be az eltervezett játszóteret, azt már csak visszaemlékezésekből tudjuk meg. Már nem erre fókuszálunk, hanem műve utóéletére. A hatás egyelőre friss és intenzív: a kollégák, családtagok hősként tekintenek az elhunytra, aki megküzdött a bürokratikus akadályokkal, és tett valami értelmeset. A rizspálinkától jócskán elázott hivatalnokok bőszen fogadkoznak, hogy követik példáját; hihetetlenül szürreális ez a részeg, szinte börleszkbe hajló esküdözés (különösen japánul), és persze egy percig sem vehető komolyan. Másnap – mint az ábra mutatja – minden marad a régiben.

Watanabe ül a hintán, a hóesésben – egyike a sok csodaszép beállításnak, közülük is a leghíresebb -, immár másodjára énekli, hogy „az élet rövid”, a félelem azonban szertefoszlott, számára a halál már nem létezik. Megtette, amit kellett. A többi legyen a mások gondja – kinek-kinek a magáé. Kuroszava Ikiruja a hét évtizedes porréteg alól is minden valamirevaló műalkotás örök parancsát sugározza, ami valahogy úgy szól (szabad fordításban), hogy „Változtatni kéne.”

Aki ehhez a mozihoz nem érez kellő türelmet, annak még mindig ott a remake. Gondolkodásra késztető, és a történet szomorúsága ellenére is felemelő filmek ezek. (Ikiru: 9/10 – Living: 7/10)