Már a Dunkirk idején is úgy gondoltam, hogy Christopher Nolan tulajdonképpen a gombhoz varrja a télikabátot. Ott a tomboló harctér felett hangtalanul repülő brit vadászgép “angyali” látványa/látomása köré szerkesztette a filmet, itt az első atomrobbanás aktusa az, ami igazán érdekelte. A robbanás féktelen energiája, a vakító fény és ismét a puszta látvány mágiája, hangok nélkül – hiszen a hang jóval lassabban terjed a fénynél. A többi a körítés, a töltelék. Az Oppenheimer belekap sok mindenbe, de igazából semmit nem tárgyal meg, talán a bigott, mccarthysta vizsgálóbizottság előtti meghallgatásokat kivéve. Én úgy látom, itt is néhány kép lebegett Nolan szeme előtt: a robbanás kaotikus tűzförgetege, a gombafelhő a nevadai sivatagban, valamint Oppenheimer kalapos fotói, a westernfilmek díszletvárosait idéző Los Alamosi titkos bázis látványa… de ennyi.

Magáról, Oppenheimerről alig tudunk meg valamit, annyit semmiképpen nem, amennyi egy a címében nevét viselő, három órás, vélhetően életrajzi filmtől elvárható lenne. Én bírom Cillian Murphyt, már jóval a Birmingham bandája előtt is bírtam, de ez az üveges szemű bámulásra redukált színjátszás már unalmas. Lehet, hogy rendezői utasítás, nem tudom, de látványosan ő sem akart itt többet, mint reprodukálni az igazi Oppenheimerről készült, sokat publikált fotókat. Nem tudunk meg sokat magánéletéről sem, pedig Kittyvel (Emily Blunt) való kapcsolata önmagában van annyira érdekes, hogy annak egy filmet szenteljenek, de itt inkább nettó egy, másfél órában nézzük Cillian Murphy óriási halszemeit. A híres magyarokról sem tudunk meg sokat, legfeljebb annyit, hogy Teller (Benny Safdie) egy jellemtelen senki, Szilárd Leó (Haumann Máté korrekt!) pedig inkább politikus, mint tudós. Igazából az atombomba megalkotásának folyamata is legfeljebb annyira érdekes e filmben, mint egy lakóház megtervezése. Pont annyira izgalmas is.

A hírhedt Oppenheimer-ügy van legjobban kidolgozva a filmben, de ezek a jobbára szűk szobákban zajló, “tárgyalótermi dráma” műfajú jelenetek sem indokolják Nolan nagyképű ambícióit: ez tipikusan képernyőre való műfaj, “beszélő fejek”, ezzel nem menti meg a mozit, mint ahogy azt rendszeresen kommunikálja. Hoyte van Hoytema szépen fényképez, de semmi olyat nem mutat, ami nem mutatna jól egy normális, nagyképernyős 4k/HD televízión, ami azért nem elérhetetlen manapság. Ami miatt számomra mégis élvezetes volt nézni ezt a filmet, az Robert Downey Jr. alakítása, ahogy megjeleníti ezt a kisszerű, sértődős, de makacsul bosszúszomjas alakot, Lewis Strausst, Oppenheimer filmbeli fő ellenségét. Az simán Oscart ér – más azonban messze nem. Jó volt még Matt Damon öntelt, arrogáns, de valahol mégis picit bölcsnek tűnő “kőagyőrnagya”. Rengeteg karakter jelenik meg a filmben, sokszor komoly, nagy színészek alakításában (Kenneth Branagh, Florence Pugh, Josh Hartnett, Matthew Modine, stb.), ezek “levadászása” is lehet még egy szórakozás a film közben, ha már a szórakoztatásra, a figyelem lekötésére maga a film csak ritkán ad alkalmat.