Nem minden arany, ami fénylik, mint ahogy nem minden szar, ami első pillantásra talán annak tűnik. Ez a belga (flamand nyelvű) sorozat sem az az olcsó, tucat-komédia, mely gazdag és kevésbé gazdag tinédzserek nyári unalmukban elkövetett balhéit, szerelmeit és véget nem érő bulizásait kívánja továbbgörgetni. Nem is komédia. A helyszín a flamand tengerpart Siófokja, Knokke-Heist, a maga végtelen homokos strandjával, huszonvalahány művészeti galériájával, kaszinóval, diszkókkal, egy hetes zenei fesztivállal, képregény-show-val és rengeteg egyéb kulturális és kevésbé kulturális programmal és az efféle helyeken megtalálható közönséggel: gazdag belgákkal és a gazdag belgákból élő és pénzükre utazó szegényebb belgákból. (És mi, belgák, akkor hová üljünk? Ugyebár.) Már rögtön a történet elején megjelenik az első konfliktus, a rasszizmus.

A hétköznapi, banális és zsigeri rasszizmusról két nagyon jellemző sztorim van. Az egyik az, amiben ismerősöm, a rendszerváltást követően nem sokkal, életében először jutott ki Amerikába, rokonaihoz Washingtonba. A már régen kitántorgott rokonok persze áradoztak, Amerika így szabad, úgy toleráns, ott mindenki egyenlő, stb., stb. Ismerősöm mondja, hogy látott egy jó kis kocsmát itt lenn, a ház aljában a sarkon, nem mennek le inni valamit abba’ a nagy szabadságba’? A rokonok megrökönyödtek: Oda? Hiszen oda a feketék járnak! (Azt a bizonyos n-el kezdődő szót használták.) A másik sztori elhangzik ebben a belga soriban is: Honnan ismerszik meg a rasszista? Hogy úgy kezdi, Én nem vagyok rasszista, de… Más kérdés, hogy a rasszizmus csak az egyik apró eleme ennek az elég szépen cizellált társadalmi kaleidoszkópnak, amit nálunk Nem mind arany címmel tűzött kínálatába a Netflix.

Alapjában egy szerelmi történet ez, hogy mennyire vak és mennyire nem egyértelmű érzelemvihar a szerelem. A gazdag családból származó Louise (Pommelien Thijs) szerelmes a vele egy kasztba tartozó Alexanderbe (Willem de Schryver), miközben tomboló, érzéki vágyat érez a félvér Daan (Eliyha Altena) felé is, aki csupán kisegítő a parti standklubban, ahol a helyi menőék nap mint nap koktélozva hepajozgatnak. Mindeközben, a cselekmény másik -nyugtalanító- szálán Daan édesanyja saját, titokzatosan eltűnt húga után nyomoz, amikor beáll dadusnak az egyik gazdag családba, amelyik történetesen Alexanderé. Aztán van még itt minden, korrupciógyanús telekügyletek, drogok és drogtúladagolás, váratlan haláleset, a háttérben még váratlanabb szerelmi szálak, melyek alaposan összekuszálják a kívülről irigyelt, fényesnek és gondtalannak tűnő életet, és kiderül, hogy a látszat mögött gyakorlatilag minden csupa-csupa hazugság. Oké, ezt tudjuk, de nem árt lépten-nyomon tudatosítani, mert ez a való életben sincs másképpen. Itt mintha a nagyszerű Fehér lótusz adna randevút Thomas Vinterberg mára már megkerülhetetlen Születésnap című dán dogma-klasszikusával. Ugyan nem annyira sűrű, mint az utóbbi, de csíp úgy, mint az előbbi, miközben nagyon-nagyon fájón romantikus is. Magával ragadó, izgalmas és drámai fordulatokban bővelkedő történet, remekül megrajzolt, pontosan eljátszott karakterek, melyek közül kiemelkedik Louise, Pommelien Thijs egyszere érzéki, érzékeny és őszinte alakításában.