Lehet beszélni a mozi haláláról, a mozigyilkos Netflixről, bármiről, de azt nem látni, hogy ez  a film nem mozifilm, hanem csupán egy míves, maratoni hosszúságú tévéfilm, az azért komoly látásprobléma. A képek meséje helyett szavak, szavak, szavak, sok közeli és félközeli legalábbis ezt támasztja alá. Lehetne ez Az ír akár minisorozat formátumú is, mondjuk, három részben, bár itt a kérdés az, hogy ebben a Jimmy Hoffa/Frank Sheeran-sztoriban van-e annyi drámai csúcspont, hogy azok alapján lehessen részekre bontani? Persze, lehet, lehetne.

Egyébként, engem nem zavart a három és fél órás hossza a filmnek. Az sem zavart, hogy a formátum “tévéfilmes”, mert azért azt látni kell, hogy Martin Scorsese milyen műgonddal teremtette meg a néhány évtizeddel ezelőtti, amerikai miliőt. Mesélni meg aztán nagyon tud az öreg… Én inkább azért fanyalgok, amiért talán lelkesednem kellene: olyan ez az egész projekt, mint ma egy Rolling Stones-koncert. Még mindig simán megtölti a stadionokat, azonban Mick Jagger, Keith Richards vagy Bill Wyman vállalja 70+-os korát, sőt, ráncait, miközben a film nagy részében Robert De Niro, Al Pacino vagy Joe Pesci arra vannak kényszerítve, hogy hagyják magukat, hogy számítógépes trükkökkel tüntessék el arcukról azt, amit a kor -rengeteg munkával, szenvedéssel- oda felrajzolt… Óriási színészek ezek, akik technikailag még el is játsszák 30-40 évvel ezelőtti önmagukat. Még a szemek is csillognak, bár kicsit fakóbban, de csillognak. Csak a tartás, a mozgás, a hirtelen mozdulatok dinamikája, a gesztusok és az évtizedek alatt rögzült, jellegzetes arckifejezések mutatják, hogy ezek már fáradt, ízületes, és mondjuk ki, kiégett öregembereké. Ahogy például, még a történet elején, a szerepe szerint még fiatal Frank megleckézteti a lányát molesztáló boltost – ott nagyon kilóg a lóláb. Szinte paródiaként hat a hetvenen bőven felüli Robert De Niro komótos, megfontolt, szinte láthatóan nagyokat nyögő keménykedése – és ez az artritiszes megfáradtság teszi idézőjelbe ezt az amúgy szépen ívelő, érdekes történetet.