A nemzetközi filmvilág és a közönség jó részének nem kis megrökönyödésére, 2023-ban 7 db. Oscar-díjat (és több mint 400 egyéb fesztiváldíjat és rengeteg jelölést) nyert Daniel Kwan és Daniel Scheinert filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor. A megoszló fogadtatás elsősorban talán annak köszönhető, hogy ennyire öntörvényű, vad, zabolátlan, a legfurcsább, legbizarrabb ötleteket is minden különösebb gátlás nélkül hasznosító alkotás még nem jutott ilyen “magasra”. Aztán sokan nem látnak tovább a felszín bizonyos fodrozódásainál, melyek rajzolata bizonyos Mátrix című, évtizedekkel korábbi -első része alapján nyugodtan korszakosnak nevezhető- filmre hajaz, sőt, eme nyúlásgyanút látszik alátámasztani az is, hogy alkotói a Wachowski-testvérekhez hasonlóan, gyűjtőnévként Danielekként jegyzik magukat a végefőcímben.

Nyilván igaza van mindenkinek, sokhelyütt tényleg eszünkbe jut a Mátrix, hiszen a Michelle Yeoh által alakított főszereplő hölgy, Evelyn Wang hasonló mátrixba szorul be, hasonlóan, ahogyan Neo az övébe – itt azonban egy adóügyi ellenőrzésről van “csupán” szó, melynek agyrohasztó, bürokratikus sokkja az, ami Evelynben olyan állapotot idéz elő, hogy a valóság megszámlálhatatlan rétegre, különálló, de bizonyos körülmények esetén átjárható univerzumok millióira szakad, az ezzel járó összes pszichózissal együtt. A film három részre (Minden, Mindenhol, illetve Mindenkor) tagolt cselekménye eme adóügyi eljárás keretében Evelyn erőfeszítését mutatja be, hogy ne bolonduljon meg, emellett egybentartsa széthullóban lévő családját és csődközelben lévő családi vállalkozását, a mosodát. Ezt a bárki számára könnyen megtapasztalható, igen hétköznapinak tekinthető élethelyzetet azonban Danielék olyan vizuális, érzékszerveinket, reflexeinket, figyelmünket igénybevevő, a teljes filmnyelvi, műfaji palettát felhasználó őrülettel tárjánk elénk, hogy tényleg kapaszkodni kell. Kapaszkodni egyáltalán ahhoz, hogy tartsuk a ritmust, nemhogy minden részletében felfogjuk. Szédítő a tempó, amit adagolnak. Teljesen szabadon kezelik a teret és időt, miközben a bő kétórás film reális cselekménye mindössze talán néhány másodperc, vagy esetleg néhány óra. Valójában Evelyn pszichotripje a film cselekménye, Danielék ehhez képest ritkán látható hitellel mutatják ezt meg a filmvásznon. Nyilván az alkotók egy részének származásából adódóan az ázsiai popkultúra motívumkészlete az, ami dominál, rengeteg kungfu-jelenetet látunk (ahogyan a Mátrixban is, bár Wachowskiék nem ázsiaiak), a mangák akciójelenetei és cselekményfűzése az, ahogyan Evelyn agya működik alapvetően – miközben a történet Amerikában játszódik, egy random nagyvárosban, így az amerikai popkultúra motívumai is bele-beleszövődnek a cselekménybe. Amit viszont az egészből végén bennünk marad, az egy szívszorító, egyben szívet melengető, tiszta történet a szeretetről és az egymás iránti megértésről, illetve ezek szükségességéről, a díjazók valószínűleg ezt értették meg. Nem egyszerű film, viszont nagy élmény és jó szórakozás, ha tudunk menni vele és képesek vagyunk követni Danielék féktelen agymenését. Az, hogy milyen jó benne Jamie Lee Curtis, azt már nem is mondom. Ahogyan azt sem, hogy a film egyik legnagyszerűbb, tökéletesen néma jelenetében két kő beszélget egymással percekig egy kietlen sivatagban… Frenetikus. Filmtörténelem.