Az 1980-as évek Írországának tanyavilágában játszódik ez sok díjra jelölt és sokat -méltán- el is nyert ír dráma, mely egy diszfunkcionális családban jónéhány testvérével és szülői szerepre alkalmatlan szüleivel élő tízéves-forma lányról szól, akit egy nyárra, ki nem mondva, de egyértelműen költségkimélő okokból rokonokhoz adnak “kölcsönbe”. A csendes lány, a magának való, elhanyagolt külsejű, folyamatos magányos menekülésekbe rejtőző Cáil (Catherine Clinch) az új, számára ismeretlen, odafigyeléssel, kíváncsisággal és szeretettel teli környezetben mint egy virág, szép lassan kinyílik, de a nyár hamar véget ér…

Colm Bairéad lassú ritmusú, szűkszavú, de éppen ezért pontosan fogalmazó, költőien szép filmjében a lehető legegyszerűbb gesztusokról van szó, melyek mégis talán a legfontosabbak: egy futó érintés, egy nyugodt, figyelő tekintet, egy gondoskodó mozdulat, mellyel megigazítjunk szerettünkön a ruhát, egy lopva odacsúsztatott aprósütemény… És arról hogy ezek hiánya sokszor jobban fáj, mint egy részegen elengedett pofon, egy káromkodó, durva leszúrás, vagy akár az iskolatársak ostoba csúfolódása. E líraian lágy, tiszta, őszinte és egyszerű, magától értetődő módon érzelmes film ráadásul még a hagyományos, klasszikus -a konzervatív, katolikus ír társadalomban még jobban rögzült- családmodellt is idézőjelbe helyezi, sőt, finom, de határozott kritikával illeti. Ezt a kritkát azonban olyan szelíden, érzékenyen fogalmazza meg, hogy még a legfelbőszültebb, legvérszomjasabb “hagyományörzők” is megtorpannak láttán. Manapság ritkán láthatóan szép és tiszta film ez.