Sandra Hüller e filmmel végérvényesen megérkezett a megkerülhetetlen, igazi nagy színésznők klubjába, de ugyanezt el lehet mondani az Egy zuhanás anatómiáját író és rendező másik hölgyről, Justine Trietről is: hivatkozási alap ezentúl a film, a cselekmény bonyolítása, hitelessége, a pszichológiailag pontos alakítás és a a rendezés precizitása, igényessége. Nagyszámú, ráadásul a legnívósabb díjak özöne nem véletlen és még kapni is fog sokat ez a minden tekintetből hétköznapi történet. Mert valójában nem nagyon történik más a filmben, mint egy banális baleset, ami talán egy szintén nem rendkívüli családi veszekedés hirtelen felindulásból elkövetett ön-, esetleg idegenkezűségből eredő lezárása.

Talán a legszembetűnőbb az, hogy Triet mindezek közül semmit nem mutat meg. Nem látjuk magát, a zuhanást, nem látjuk, hogyan, mi módon következett be. Igazából abból folyamatból is csak egy jelenet erejéig látunk valamit, ami megvilágítja picit a zuhanás korülményeit, de azt is csak a film vége felé (Triet alkotótársával és férjével, Arthur Hararival ezt a jelenetet több mind hetvenszer írták át…). Nem ez a lényeg ebben a majd két és fél órás filmben, ami mindennek ellenére mégis igen intenzív, hanem annak bemutatása, hogy egy banális, látszólag egyszerű bal/bűnesethez mennyire bonyolult, mennyire hosszú időn át begyűrűző lelki folyamatoknak kell lejátszódniuk, hogy az egyértelműnek tűnő igazságnak mennyi olvasata lehet; hogy mennyire könnyen tudunk ítélni, miközben tulajdonképpen semmit nem tudunk az ítélet tárgyát képező esetről vagy magáról, az elítéltről. Justin Triet valóban afféle kiterített tetemként, kórboncnokként vesz végig minden aspektust, lehetőséget témáján, anatómiáján.

Sandra Hüller tökéletes partnere ebben az élveboncolásban. Minden szempontból átlagos külsejű, negyven körüli nő, aki egyrészt mindvégig magában hordozza azt a bizonytalanságot, hogy sem mi, nézők, de még ő sem bizonyos abban, hogy bűnös-e, másrészt van annyira intelligens, hogy képes legyen cizelláltan, árnyaltan, finom részletekbe menően beszélni a a történtekről ebben a tárgyalótermi drámában a francia bíróság előtt. Triet újabb okos ötlete, hogy Hüller mindvégig elsősorban angolul beszél a francia bíróság előtt, ezzel színezve tovább személyét és bűnösségét illető bizonytalanságot. Ritkán láthatóan alapos lélekrajz jellemzi alakítását, és az egész filmet is, ez az, ami igazán viszi és ami az értékét jelenti. Régen láthattuk ilyen finom ábrázolását annak, hogy milyen rendkívül bonyolult érzelmi, idegi és indulati szövevény egy párkapcsolat, egy család – és ezt ez a film pompásan artikulálja.