Miközben érteni vélem (és szerintem értem is), hogy mit akartak közölni, hogy miről akartak mesélni e minisorozat alkotói, és kétségem sincs afelől, hogy alapvetően jó szándékkal teszik ezt, mégsem tudom azt mondani, hogy az Eric jól sikerült. Ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, amit valószínűleg egy altright megmondó is kapásból eldurrant – miközben semmi nem áll távolabb tőlem, mint a fennhéjázó, cinikus turbójobber okoskodás. Viszont ez a néhány résznyi kis sorozat akkor is pont olyan, ahogyan a belvárosi luxusapartmanok tetőteraszain és belhalivúdi villák medencepartján elképzelik a hetvenes-nyolcvanas évek éppen berobbanó AIDS-ben, heroinban, alkoholizmusban, prostitúcióban, mélyszegénységben és a létező összes bűnben fortyogó New Yorkjának “mocskos utcáit”, bűzös sikátorait és émelyítő föld alatti világát. Szinte látom a drága elitegyetemek társadalomtudományi szakjairól terepgyakorlatra érkező hallgatóit, ahogyan fintorukat kasmírsáljukba rejtve háborodnak fel, hogy ez rettenetes, ezen változtatni kell, ezt meg kell mutatni az embereknek!

És milyen igazuk van ebben: valóban meg kell mutatni a nyomort, a mellékvágányra került életeket, a kilátástalan emberi sorsokat, azonban szerintem nem így, ahogyan az Ericben látjuk. Főleg, hogy ezen nyomorúságok csupán mellékszereplői a történet főszálának, egy alkoholizmusban tocsogó családi drámának, ami természetesen szintén valós, ráadásul globális probléma, de egész egyszerűen túl sok mellette a dekorációként használt többi, hasonlóan, vagy még ennél is súlyosabb probléma, sőt problémahalmaz. Az, hogy az egyik mellékszereplő természetesen afroamerikai, ráadásul meleg, ráadásul fehér partnerrel, aki ráadásul AIDS-ben haldoklik, ráadásul zsaru, a természetesen velejéig rasszista, homofób, a bűnözői alvilággal és a legfelsőbb politikai körökkel egyaránt szorosan összefonódó rendőrség kötelékében; az, hogy a hangos, részeg családi veszekedésből az egyszem gyerek egyenesen a föld alá, drogos hajléktalanok közé menekül, akik valami torz, dickensi fordulattal egyből eladni akarják “odafenti” pedofil perverzeknek; hogy a balhés, politoxikomán, amúgy kreatív és zseniális bábszínész apuka éppen a város dúsgazdag építési vállalkozójának egyszem fia, aki azzal, hogy bábszínész lett, valójában az apja által képviselt haszonelvű kapitalista világ ellen lázad, melynek eredményei éppen azok a mélyszegénységbe és hajléktalanságba csúszó társadalmi rétegek, akikhez kiszámíthatatlan részegeskedése miatt éppen saját kilenc éves fia menekül… Szóval, van itt minden, csakhogy ez már túl sok ahhoz, hogy a történet üzenetét elhiggyem. Szegény Benedict Cumberbatch lemehet akár a pokolba is közben, mégsem hiszem el neki ezt az egészet, ebben a környezetben. Sőt, a környezetet magát sem hiszel el így. Bár a film színes, mégis minden fekete vagy fehér és annyi valóban feldolgozandó és megmutatandó dolog van itt összehányva, hogy egyik kioltja a másikat. Le van tudva, mint valami kötelező penzum, mint valami naiv, buta cserkész- vagy úttörőcselekedet, azonban ettől még semmi nem lesz másként, csak a lelkiismeret, az marad tiszta. Ja, a mesében. Aránytalan, hamis, elkalibrált mese ez, s ez különösen bosszantó annak fényében, hogy milyen súlyú dolgokba kap bele, milyen leegyszerűsítő, gyerekes -bár nyilván jószándékú- buzgalommal.