Mivel lengyel filmről van szó, természetesen egyből Krzysztof Kieślowski híres Három szín-trilógiájára asszociálunk, azonban ezúttal sajnos nincsen szó magasztos eszmékről, mint szabadság, egyenlőség és testvériség: egyelőre egy szín van csak, az is a gonoszé. Ráadásul A gonosz színei: Vörös csupán egy krimi a sok közül. Olyan skandinávos krimi, oszlófélben lévő, megcsonkított vízihullával, flegma, szplínes zsarukkal, hipermodern luxusvillákkal, no és a címben is említett entitással, a gonosszal, aki nagyon gonosz. Szürke, fakókék, maszatbarna.

Jobban megfoghatjuk azonban a dolgok velejét, ha egy filmtől távolabb fekvő területen keresünk analógiát: olyan ez a film a skandináv krimikhez képest, mint amilyen volt anno a Polski Fiat az olasz Fiatokhoz hasonítva. Tulajdonképpen teszi a dolgát, kicsit zörög valahol, valami fura korgás is hallatszik valahonnan, de el lehet vele jutni A-ból B-be – viszont azért az olasz Fiat, az az eredeti. Más kérdés, hogy az sem (volt) több globálisan egy alsó-középkategóriás népautónál. Tehát Adrian Panek filmje is teszi a dolgát, szépen beleviszi a nézőt a történet elején feltárt meztelen, megcsonkított vízihulla kapcsán a bűnös dolgok szövevényébe, ahol meg is vezeti őt egy picit, hogy aztán szűk két óra múlva ki is ráncigálja őt a napfényre. Eközben alig hagy elvarratlanul néhány szálat, s bár a flashbackes történetmesélő technika is “kotyogott” itt-ott, a színészek/karakterek többségére sem emlékszünk már másnap, azért nem ülünk a végén bambán magunk elé meredve, hogy ez akkor most WTF volt?! Néha ennyi is elégséges.