Elsőfilmesek típushibája, hogy amikor lehetőséghez jutnak, mindent bele akarnak zsúfolni bemutatkozó játékfilmjükbe. Mindent, amit a világról, a filmről, a filmnyelvről gondolnak. Breier Ádám viszont sikerrel elkerülte ezt a csapdát rendezői debütálásában, a Lefkovicsék gyászolnak című keserédes komédiában, amely ízlésesen, példamutató visszafogottsággal, személyes és érett hangon mutatja be egy zsidó vallási hagyományok szerint, ám messze nem minden bonyadalom nélkül lezajló gyászhét történéseit.

Igen okos az is, ahogyan kihozza döntetlenre a végkifejletet: a történetben ugyanis egy két lábbal, biztos alapállásban a földön álló, ám származásától és ősei vallásától igen távol álló, életét ökölvívó edzőként kiteljesítő apa (Bezerédi Zoltán), miután felesége (Máhr Ági) hirtelen meghalt, időközben éppen az apa “istentelen” és kemény életfelfogása miatt Izraelbe alijázott és ortodox hívővé vált fia (Szabó Kimmel Tamás) hazatértét és vallásos gyászát kénytelen elviselni, miközben őmaga is küzd a gyásszal. Kettőjük, a két, azonos gyökerű, de mégis teljesen eltérő értékrendszerű világ egymásnak feszülésében a 6 éves unoka (Leo Gagel) a katalizátor. Az itt látható végkifejletben minden más didaktikus és propagandaízű lenne, így viszont emberi és igaz tudott maradni. Ahogyan azóta sok recenzió és fesztiválok zsürije is elismerte, további erősségei a filmnek a rendkívül meggyőző és minden szempontból hiteles színészi alakítások, remekel mind Szabó Kimmel, mind Bezerédi, mind a kis Leo – azonban igen pontos karakterek a mellékfigurák is, pl. Zsiga, apa haverja (Török András) vagy az edzőterem feltörekvő üdvöskéje, Ferike (Váradi Roland) is. Bár a cím komor hangulatot sejtet, alapvetően ez egy meleg hangú, kedves, igazi “feelgood” mozi – elég szép nézettséget is produkált a mozikban, minden ellenszél dacára.