Már elég régen figyelemmel kísérem Dennis Villeneuve munkásságát, hiszen a kanadai rendező két igen erős darabbal (Felperzselt föld, Fogságban) jelentkezett a szélesebb nemzetközi nyilvánosság előtt a kétezres évek elején. A későbbiekben picit elváltak az útjaink, az Érkezés című sci-fivel a látványcentrikus (ám azért messze nem parasztvakítóan bombasztikus) mozi felé fordult, ami engem kevésbé érdekel, vagy inkább csak olykor, ha van hozzá hangulatom – viszont ezzel a jelenleg két részt tartalmazó vállalkozással valóban figyelemre méltót alkotott. Frank Herbert klasszikus regényfolyamának filmre vitelével már többen kísérleteztek, a mű súlyát és értékét is jelzendően, nem is akárkik: először, 1980-ban a szürrealista film legendás figurája, Alexander Jodorowsky látott neki a projektnek, a stábban olyan nevek kaptak helyet, mint Salvador Dali (!), Orson Welles (!) vagy H.R. Giger (!)… A projekt végül még embrióstátuszban elbukott… néztük volna. Picit később, ’84-ben David Lynch meg is alkotta a máig megosztó első verziót. 2000-ben volt aztán még egy tévésorozat, mely tulajdonképpen semmi érdekeset nem nyújtott, azon túl, hogy nagyjából elmesélte az eredeti műfolyam első részének cselekményét, többé-kevésbé vállalható látványvilággal.

Villeneuve azonban inkább a Jodorowsky/Lynch-vonalat viszi tovább: viszonylag keveset babrál Herbert shakespeare-i királydrámákat idézőn bonyolult szövésű meséjével, szinte csak apropónak használja a Dűne (első rész / második rész) hangulatának minél látványosabb, érzékletesebb megjelenítéséhez. A film eddigi két része inkább csak egy óriási méretű, látványos illusztráció Herbert sztorijához, semmint szolgamód felmondaná a leírtakat és szájába rágná a publikumnak, hogy ki kicsoda és ki miért harcol miért és kikért, kik ellen. Sokan ezt fel is róják Villeneuve-nek, s mi tagadás, nem árt ismerni, miről szól a mese – bár azért nem is ördöglakat a megfejtése, hiszen mégiscsak egy mese, hősökkel, árulókkal, rossz emberekkel és jókkal. Az erős magyar koprodukcióban készült a film (Sipos Zuzsanna berendező Oscart is nyert vele) rendkívül igényes, átgondolt koncepción alapuló, valóban művészi vizuális költemény, egy lebegős, szinte meditatív filmélmény: a kétszer közel háromórás hossz tökéletes társ lehet például egy hosszú repülőúton – annyira leköt, hogy meg sem érzed a turbulenciát, viszont azért azt észre veszed, ha a sztyuvi jön és kérdi, hogy kávét, sört vagy üccsit kérsz-e. Nyilván moziban, 4K screenen is jó.