Önmagában én sosem ugrándoztam örömömben, ha megjelent egy afféle fából vaskarika, egy video/PC-játékból készített film, vagy mint jelen esetben, tévésorozat. Részben azért, mert már régen kinőttem a célközönség generációiból, részben mert igazán sohasem tartoztam a gamer szubkultúrához: oké, a Hunchback, a Tetris, később az első Wolfenstein, a Doom és a Duke Nukem még elkapott engem is, de ez a Fallout nevű videó-szerepjáték, mely a Fallout című tévésorozat alapjául szolgál, számomra már tökéletesen ismeretlen. Viszont olyan jókat olvastam a sorozatról, hogy muszáj volt végignéznem az első évadot és egyáltalán nem bántam meg, sőt, helyenként kifejezetten élveztem két ülésben és több tekintetben is elgondolkodtató szériának gondolom.

Alapvetően disztópiáról, tehát negatív utópiáról van szó, melyben egy egész Földet érintő, globális atomháború utáni élet lehetőségei jelentik a cselekmény különböző színtereit. Vannak egyrészt jó előre atombiztos, földalatti luxus-menedékekben túlélők, a háború előtti társadalom kiválasztottai, vannak azok, akik a felszínen élték túl valahogyan az atomkatasztrófát, ezek jobbára torzult, mutálódott humanoidok, s vannak egyéb, különféle szektajellegű tömörülések, mint a szuperkatonákból álló Testvériség, szélsőbalos gerillákból álló Új-Kaliforniai Köztársaság, meg egy sor magányosan vagy kis csoportokban tengődő furcsa szerzet. A sztori alapjául szolgáló videojáték alapvetően egy szerepjáték, tehát a benne játszók egyfajta idővonalon, egy gráfszerűen szétágazó, interaktív történetben vesznek részt, a belőle Geneva Robertson-Dworet és Graham Wagner által kreált sorozat is több szálon fut. Egy váratlan, tragikus esemény hatására Lucy (Ella Purnell) elhagyja biztonságos bunkervilágát és felmegy a halálos, sugárzó felszínre, hogy tisztázza kicsoda is ő, és kik a szülei. A pusztító atomcsapást kisfiúként egy hűtőszekrényben túlélő Maximus (Aaron Moten) minden vágya, hogy a Testvériség lovagja legyen, míg a fura mutáns, a hajdani hollywoodi filmsztár Cooper (Walton Goggins) cinikus modorú, kegyetlen fejvadászként űzi vérdíjjal jutalmazott áldozatát.

A néhol összefonódó, majd egy időre szétváló cselekményszálak természetesen kellően fordulatosak, izgalmasak és akciódúsak, de a sorozat igazi érdekessége nem ez. Sokkal inkább érdekesebb az, hogy mennyire pontosan tapint rá a mai kor egy sor jellemző politikai, társadalmi problémagócra, kezdve az amerikai álom ma már eléggé nyilvánvaló hazugságától a kapitalizmus létén és jövőjén való elmélkedésen át a demokrácia és a szabadság érvényességéig és kritikájáig. A mindenféle negatív behatástól, egyben külső ingertől elzárt, védett föld alatti társadalom kiüresedett, szólamokban és kötelező politikai korrektségben és rögzült mosolyban megjelenő debil infantilizmusa éles kontrasztban áll a fenti, lepusztult és elvadult világ anarchikus öntörvényűségével, miközben ezt a káoszt rendszerbe kívánják újra szervezni különféle tekintélyelvűségre építő diktatórikus vagy éppen “a cél szentesíti az eszközt” elvén térítő kommunisztikus csoportok. Szerencsére, a sorozat messze nem lett sem érfelvágó világvége-pusztulat, sem száraz, didaktikus társadalmi példázat. Az ötvenes évek hidegháborús, atomparázós Amerikáját idéző stílusban zajlik a meglepő és vicces western-elemeket, a Mad Max post-war-dream világát és a korabeli képregények motívumait, valamint a kor dizájnját, technológiai vívmányait idéző cselekmény, olykor viccesen szókimondó, máskor szemérmetlenül infantilis, néha kifejezetten kretén humorral, vagy éppen mélyen cinikus, kellemetlenül éleslátó, pontosan fogalmazó, maró cinizmussal és bölcsességgel. Goggins és a kulcsszerepben megjelenő Kyle MacLachlan tuti szereposztás, a többieket meglátjuk. A látvány rendben van, a remény reménytelen, hiszen disztópiáról van szó, de hát “It’s the End of the World, as We Know It, but I Feel Fine!” – ahogy Michael Stipe énekelte volt. Bűnös élvezet is, de kínzó tűskékkel is birizgálja agyunk, nem hagy békén a Fallout.