Valahogy így kellene kinéznie egy valamirevaló tévés gasztro-valóságshow-nak. Adott egy lepukkant, külvárosi szendvicsbüfé, amiből egy ad hoc módon kiválogatott csapatnak bizonyos idő alatt olyan éttermet kell varázsolnia, mely esélyes várományosa a Michelin-csillagnak. A csapat összetétele fontos, a lehető legkülönfélébb fazonokból kell álljon, a lehető legkülönfélébb kulturális és szociális háttérrel és a lehető legkülönfélébb motivációkkal és célokkal. A játék színhelyének nagyon lepukkantnak kell lennie, de valami sármmal, döggel, romantikus feslettséggel, no, és releváns történelemmel is bírnia kell, hogy azért innen a nézői fotelből is elhiggyük, hogy van azért értelme az elkövetkezendőknek.

Ugyanis A mackó (pontosabb azért az eredeti angol cím, A medve, mely valójában a fő karakter nevéből, a Berzattóból jön) ilyen hely. Bár -főleg a második évad második felében- látunk kreatív fine dining ételcsodákat, a cselekmény túlnyomó része nem gasztrotechnológiai oktatófilm, sokkal inkább a különböző karakterek egymással vívott, állandó csörtéi lendítik előre a történetet. A konyha igen stresszes munkahely, ennek megfelelően parázs indulatok robbanak ki rendre itt-ott, hol aprócseprő ügyekből (hol a késem?, stb.), hol mélyebb érzelmi gubancokból (eltérő szakmai felfogás, elvarratlan rokoni, baráti konfliktusok, a szerelmi magánélet és a munkahelyi karrier összeegyeztetési nehézségei, stb.) esnek egymásnak a sorozat szereplői, sokszor olyan modorban, amit még a hírhedt káromkodó szakács, Gordon Ramsay sem engedne magának. És itt van igazából a sorozat sikerét szimbolizáló kutya elásva: Ahogy átlendülünk az első évad első részének őrült, kaotikus zűrvazarán, egyszerre kezdjük el szeretni az összes karaktert, kivétel nélkül. Hiába ordítanak egymással pergő négybetűs szavakkal, mosolygunk a sok őrültön, akiket élmény nézni, hogyan húznak végül is mind, együtt ugyanabba az irányba. Christopher Storer sorozatának éppen ez a legnagyobb erénye, a hihetetlenül pontos karakterépítés. (Komoly színészi teljesítmények a vezető karakterektől a mellékfigurákig, kevéssé ismert színészektől a kisebb mellékszerepeket vállaló komoly sztárokig és valódi szakácssztárokig.) Olyan figurákat teremt, akiknek jellemvonásait akár a saját, közeli munkatársaimon is tapasztalhatom, minden nap – miközben baromira nem étteremben dolgozom. Ismerős konfliktusok, ismerős reakciók, ismerős arcok és fazonok, akik és amik által olyan történetnek leszünk részesei, mely arról szól, hogy minden akadály ellenére igenis érdemes jó dolgokért küzdeni, még akkor is, ha esetleg reménytelennek látszik ez a küzdelem. A filmbeli olasz szendvicsezőből fine dining étteremmé avanzsáló vendéglátóipari egység története mindemellett akár itt Pesten, a hat-, hét, vagy nyolckerben is történhetne, a lényeges dolgokban Chicago nincs messze innen. Ugyanaz a bürokrácia, ugyanazok a nehézségek, s majdnem ugyanazok a személyi feltételek. Chicagóban sem könnyebb, mint nálunk.

Minden filmbeli káosz ellenére alapvetően pozitív, “életigenlő” hatású sztori ez, bár a második évad lezárása azért elég keserűen, ha úgy akarom, reálisan alakul: ez a cinikus, fájdalmas földet érés a harmadik évadban egy meglehetősen melankolikus egotrippel kezdődik, melyben Carm Berzatto (Jeremy Allen White) eddigi pályafutását tekintjük át, különös tekintettel szakmai és magánéleti vívódásaira, mely tulajdonképpen az egész évad (és az egész sorozat) fősodrát is jelenti. Az évad végére két fontos dolog tisztázódni fog ez ügyben, ezenkívül részletesebben foglalkozunk fontos mellékszereplőkkel is. Sidney (Ayo Edebiri) például visszautasíthatatlan ajánlatot kap. Megismerkedünk Tina (Liza Coyón-Zayas) igen nehéz előéletével, Richie (Ebon Moss-Bacharach) barátunk többször majd’ összeverekedik Carmmal, szigorúan szakmai és személyes okokból, Carm egyre kiálhatatlanabb modora okán, és így tovább. Az étterem azonban mindennek ellenére működik, még a Chicago Tribune is nagy cikket készül megjelentetni – a kérdés csak az, milyen előjellel. Neves színészek (Jamie Lee Curtis és Olivia Colman) tűnnek fel epizódszerepekben, Jamie Lee szülőszobában bemutatott magánszáma önmagában Oscar-/Emmy-díjat ér. Bár nem vagyok járatos a csúcsgasztronómia világában, de erős a sejtésem, hogy az évad fináléjában a színészek között valódi sztárséfek cameóznak egy-két mondatos ars poeticákkal. Maga az évad a marad ugyanolyan pimasz dramaturgiájú, pontosan épített/épülő karakterekben és döbbenetesen hiteles színészi alakításokban tobzódó, bravúrosan fényképezett, első osztályú széria, mint ahogy berobbant. Jön a negyedik évad.