Alapvetően nincs semmi bajom régi történetek modernizálásával, legyenek azok akár bármilyen szempontból “szentek”, sőt, még a vulgarizálást is megengedem, ha az okos és pontos. Így az ógörög mondavilág több ismert történetét egybefonó brit sorozatot is érdeklődéssel vártam. A KAOS azonban nem jött be.

Tulajdonképpen arról van szó, ami az ógörög mondákban is, miszerint az istenek, van belőlük különböző szintű és rangú bőven, szval, az istenek szopatják az embereket. Ezt szerintem viszonylag simán át lehet konvertálni bármilyen hatalmasság kontra szegény nyomorultak-sztorira, akár a mában is. Ezt csinálják e sorozatban is, csak éppen az nincs igazán eldöntve, hogy most milyen hangilati előjellel csinálják… Néha véres brutálban nyomják, néha meg kretén Boratosban, máskor langyos romantikában, máskor pikírt abszurdban. Stb. Látvány oké, csilivili, nagyon színes, csicsa Netflix-dizájn, az alvilág meg eközben Ripley-s fekete-fehér. Nyolc rész, a cselekmény in medas res, viszont a végén nincs katarzis. Jól van, nyilván megy tovább, de valami kis picike, valami aprócska kis finálécska, azért csak kellene, mert az valahogy nem jön át, amit Orfeusz tesz szerelméért (megfosztva minden tragikus mélységtől, ami az eredeti, mondabeli törétnetben benne van…). Az egyelőre kevés, hogy Jeff Goldblum milyen jól hozza ezt a cinikus, nyegle, nyikhaj Zeuszt, hogy David Thewlis milyen jó Hádész (miközben ezt a karaktert már eladta párszor más történetekben), hogy Janet McTeer Héraként milyen érdekes keveréke Sharon Stone-nak és Emma Thompsonnak… Halvány Monty Python-utánérzések, főleg Prométheusz (Stephen Dillane) képernyőből kiszóló kommentárjaiban… De ennyi. Néha úgy érzem, mintha Borat menni Ógörögbe, de annyira meg nem vadul tapló.