Már a második rész végén abba akartam hagyni e sorozat nézését, annyira fertelmes, visszataszító alak a címszereplője, Jeffrey Dahmer. Annyira durva a pofa önmagában, hogy semmilyen borzalmasat, gusztustalant nem kell megmutatni ahhoz, hogy ezt szinte azonnal ne éreznénk zsigereinkben. A legalább tizenhétszeres gyilkos, csonkoló és emberevő, homoszexuális Dahmer valóban élt és nagyjából így is, ahogyan Ryan Murphy és Ian Brennan bemutatja őt Szörnyeteg című tematikus antológiájuk első etapjában (már elérhető a következő, Lyle és Erik Menendez nevű szörnyetegek élettörténetét feldolgozó is, ott, ahol Dahmer is nézhető, a Netflixen). A Jeffrey Dahmer-sztori aztán szép lassan megadta magát.

A kérdés az, hogy miért nézünk ilyen mindenféle emberit nélkülöző entitásokról filmeket, miért olvasunk róluk? Nos, talán mert szeretnénk megérteni a megérthetetlent, a borzalom és a bestiális kegyetlenség miértjét? Jeffrey Dahmer sztorija talán azt akarja elmesélni ezek helyett, hogy ilyen, mármint egy ilyen sorozatgyilkos esetében nincs ilyen. Ahogyan néztem én is, már az elején azt hittem, hogy az itt bemutatott családi körülmények (gyógyszerfüggő anya, állandóan távollévő apa) miatti állandó magány az, ami ezekre a tettekre vitte Dahmert. Vagy a már egészen fiatal korban elkezdett alkoholista életmód. Vagy a környezet, a rokonok szelíd erőszakkal sulykolt vallásossága elleni lázadásból a sátánizmusba menekült világlátás. Vagy egyfajta tragikus, talán örökletes elmebaj. Vagy nem tudjuk, mint ahogyan ez ki is mondatik a sorozat végén valaki által. Nincs megfejtés, hogy miért lett olyan Jeffrey Dahmer, mint amilyen, viszont a haláláig tartó rettenetes “életművét” meglehető aprólékossággal, pszichéjét illető kérdőjelek tömkelegével, hozzávetőleg megismerjük. Bár azért több helyütt a tényeket átírta a dramaturgia.

Nem is a Dahmer által elkövetett borzalmak elmesélését kellett a hatás kedvéért “megszerkeszteni”, azok így, szinte csak elmesélve is brutális gyomrossal találnak célba, Dahmer letartóztatása után nyílik tér az éveken át Milwaukee-ben megtörtént gyilkosságsorozat körülményeinek és utóéletének igen tanulságos feltárására. Főszereplővé lép elő az apa, akiből kezdeti pipogya kisemberből, egy súlytalan statisztából a végére egy megtört, tragikus, valóban drámai figura válik, miközben szépen szembesülünk a mindent megmagyarázó, s ezzel együtt mindenből üzletet és pénzt csináló média szörnyű hatalmával (miközben mi is annak egy termékét nézzük!); a szomszéd fekete nő, aki a szellőzőn hallgatta végig Dahmer őrült, gyilkos szeánszait, hogy aztán rémálmaitól és igazságérzetétől hajtva fő szószólója legyen az önmagát minden eszközzel mentegető, az eseményeknél vétkesen tétlenkedő, burkoltan, de olykor nyíltan rasszista rendőrség elleni “hadjáratnak”. Itt, a sorozat szűk második felében Dahmer sztorija már csak apropója annak, hogy a mesélők példáját statuálják annak, hogy mennyire védtelenek ma Amerikában a szegény, többségében színesbőrű kisebbségek a rendőri és politikai hatalom bürokráciájával és sokszor túlkapásaival szemben. És akkor most képzeljük el, vajon -soha ne legyen ilyen alkalom- fellépne a magyar rendőrség egy ilyen sorozatgyilkos ellen, aki bevalottan homoszexuális és szinte kizárólag homoszexuális, mondjuk roma fiatalokat gyilkol sorban… Hogyan tálalná ezt a magyar média? Nincsenek kétségeim, hogy ebben a tekintetben sokkal közelebb van hozzánk Amerika, mint azt hisszük.