Ian Brennan és Ryan Murphy híres/hírhedt amerikai sorozatgyilkosok eseteit feldolgozó antológiájának második évada engem jobban behúzott, mint az első, Jeffrey Dahmeré. Dahmer annyira visszataszító, undorító figura volt, hogy valóban erőfeszítésbe került megismerkedni fertelmes “életművével”: ehhez képest ez a két dúsgazdag családba született aranyifjú sokkal szórakoztatóbb karakter, ha szabad ilyet mondani két gyilkosról, akik hidegvérrel meggyilkolták saját szüleiket, a családi örökség megszerzése tudatában. Két jóképű, kisportolt srác, látszólag gondtalan élettel, akik még akkor is az érdeklődés középpontjában álltak, amikor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mit tettek.

Persze, a dolog itt sem egyértelmű. A Lyle és Menendez-sztori egyrészt szemünk előtt boncol fel két teljesen eltérő személyiséget: az agresszív, nárcisztikus pszichopata tankönyvi leírását bemutató gátlástalan Kyle-t és a finomlelkű(nek mutatkozó), depresszióra hajlamos Eriket, aki mindezzel együtt szintén szép, de borzongatóan ijesztő példája a szocio- és pszichopátia igen tetemes tünetegyüttesének. Brennan és Murphy tényleg elég szépen beleásták magukat a sztoriba, igen részletgazdag a testvérpár jellemzése, mint ahogy az igen brutális bűncselekmény körülményeinek ábrázolása is, emellett természetesen felfestik a lehetséges okait is e szörnyű tettnek. Megismerjük a kőkemény, fiaiból a maximumot minden eszközzel kipréselni szándékozó, saját üzleti karrierjében is kíméletlen apát, a férjének természetét és kicsapongásait gyógyszeres kábulatban túlélő anyát: egy gyermekbántalmazásban, szexuális erőszakban, fizikai és verbális erőszakban tobzódó, kegyetlen családot ismerünk meg. Persze, az alkotók nem rágnak igazán semmit a szánkba, ahogy haladunk egyre mélyebbre a sztoriban, úgy gyorsul velünk a ringlispil, már mi sem vagyunk már teljesen biztosak abban, valójában mi is történt, ami a gyilkossághoz vezetett. Négy bravúros színészi alakítás is kell ehhez, Nicholas Alexander Chavez (Lyle), Cooper Koch (Erik), Javier Bardem (apa) és nem utolsó sorban Chloë Sevigny (anya) egyaránt rendkívüli teljesítményt nyújtanak, de ha csak Koch ötödik részben nyújtott fél órás monológját nézzük, az önmagában simán ér egy Golden Globe-ot/Emmyt. Tulajdnképpen egyetlen snittben az emberi létezés legsötétebb bugyráig visz le minket… Kiváló karakterek színesítik a palettát, igen erős a lehengerlő modorú, a bevallott, bebizonyított gyilkosságot minden gátlás nélkül áldozathibáztatássá és gyermekbántalmazási üggyé “hangszerelő” ügyvédnő figurájában Ari Graynor, míg kiváló ellenpontja Dominic Dunne (Nathan Lane) Truman Capote-i újságírója, aki fájdalmas érintettségét bölcs gyunyorossággal palástolja. Ez az évad erősen ajánlott a rendkívüli eseteket, rendhagyó karaktereket felvonultató bűnügyeket, valamint a drámai tárgylótermi drámákat kedvelőknek. Az ötödik évad pedig egészen kiemelkedő teljesítmény, mind színészi, mind rendezői szempontból.