Amikor 1944 nyarának elején Budapest utcáin, a Nagykörúton, a Rákóczi úton hosszú, végeláthatatlan menetben kísérték karszalagos fegyveresek az összegyűjtött, sárga csillaggal megbélyegzett zsidókat bevagonírozásra, az élet szinte ugyanúgy foly, mint máskor. A boltokban vevők vásárolgattak, a kávéházakban hölgyek és urak kávéztak, kvaterkáztak, az út szélén meg-megálló járókelők is csak szomorú, vagy éppen dühös pillantásokkal nyugtázták az eseményeket. A Duna-parton, ahol a nyilasok zsidó származású magyarokat lőttek a Dunába, a folyó menti úri bérházak, paloták ablakaiból takarítás, portörlés közben, pillanatra abbahagyva a munkát szobalányok könyököltek ki az ablakot, hogy megnézzék a látványosságot… Nagyjából ugyanezt a banális, de az akkori események ismeretében mégis dermesztő hangulatú hétköznapi létet fogalmazza meg a brit Jonathan Glazer rendkívüli filmjében. Az Érdekvédelmi terület Rudolf Höss és családja mindennapjait meséli el, amit a számukra Führerük által beígért “keleti élettérben” éltek, az auschwitzi haláltábor tőszomszédságában fekvő szolid, puritán villában, tekintve, hogy a családfő volt a láger parancsnoka.

A Höss-család hétköznapjait a németekről mindenki által betéve fújt sztereotípiák határozták meg. Minden nap tervszerűen, precízen, mindenféle látványosan kitörő érzelemtől mentesen, szigorú rendben zajlott. A lengyel szolgálók már kora reggeltől serényen takarítottak, pucoltak és súroltak, a család tagjai elé tették a reggelit, a gyerekek játszottak és tanultak, az anya a gondosan megtervezett kertjében foglalatoskodott, a családfő pedig minden reggel fényesre suvickolt csizmájába bújt és a kötelező családi gesztusok, a gyerekek buksisimogatása és egyebek után munkába indult. Néha napján a család felkerekdett és a közeli folyó partján piknikelt. A szülők, miután a gyerekek ágyba bújtak és minden fény kihúnyt a házban, az ágyban néha egymás felé fordultak és egy pillanatra kiszabadultak az előírásos életvitelből. Semmit nem látunk a szomszédban folyó, tervszerű népirtásból. Miközben az echte német család a gondtalan, árja életét élte, a meleg nyárban madarak csicseregtek, dongók dongtak, szárba szökkent a természet és virágba borult a kert is – csak végében, a drótkerítésk mögül hallatszott az állandó moraj, ahogy a krematóriumok huszonnégy órában égették el a a zsidókat. A vonatok zakatolása és fékezése, ahogyan a tábor bejáratához érkeztek emberekkel zsúfolásig tömött marhavagonokkal, szinte óránként. Néha szórványos halálsikoly hallatszott a távolból, máskor egy-egy lövés, de alapvetően joviális békében élt a Höss-család, Auschwitz tőszomszédságában. Glazer rideg, szenvtelen élőképekben, három, sőt inkább tíz lépés távolságból mutatja meg ezt az idealizált, árjanémet békét az idillikusnak képzelt keleti élettérben. Közben csak a hangok, a borzalmas, kíméletlenül mormogó háttérzaj az, ami brutális erővel vési bele tudatunkba az elképzelhetetlen borzalmat, ami a drótkerítések mögött történt. A rendező rendkívüli stílusérzékkel, a nézőpont és a téma sajátos megválasztásával, a végiggondolt, kreatív és érzékeket borzoló hanghatásokkal és vizuális megoldásokkal, a hosszú, fekete vagy éppen rikítóan színes áttűnésekkel megkomponált alkotása az egyik legmegrázóbb és legintenzívebb megidézése az emberiség eddigi legborzalmasabb bűntettének – az utolsó képeken lengyel takarítónők végzik munkájukat szenvtelenül, gépiesen napjainkban, az auschwitzi haláltábor múzeumában a meggyilkolt zsidók százezreinek cipői, ruhái, csontjai és parókái előtt, miközben párhuzamos montázsban a gyomorbetegségével bajlódó Hösst látjuk, ahogyan tempósan siet lefelé egy lépcsőn, hirtelen megáll, összegörnyedve öklendezik, majd mintha mi sem történt volna, siet tovább. Mintha mi sem történt volna, a világ siet tovább…