Tökéletes alkalom a Tökéletes napok akár sokadszori megtekintése ahhoz, hogy megtanuljuk élni mindennapjainkat tökéletes, boldog napokként. Receptre írnám fel a filmet, ha pszichológus lennék, és már néhány más, ehhez hasonlóan üdítő, gyógyító hatású filmalkotásnál nem írtam volna már ezt le; mindenkinek, aki depresszióval, magánnyal, burnout-szindrómával és megannyi más civilizációs lelki bajjal küzd. E röpke két órában, melyben egy tokiói közvécé-takarító bácsi néhány napját követjük végig, tanítást kaphatunk arról, hogyan lehet örömöt találni egy gigametropolisz embertelen hétköznapjaiban, hogyan lehet elviselni és bölcs derűvel megélni minden egyes pillanatot, melyekbe amúgy az emberek rendszerint bele szoktak őrülni, hogyan lehet a monoton rutint egyszerűen emelkedett szertartássá változtatni, amivel szinte azonnal több dimenzióval magasabb szinten éljhetjük meg létezésünket. A filmben a bácsi (Kôji Yakushot méltán találták Legjobb színésznek tavaly Cannes-ban) példás precizitással végzi munkáját, szerényen él, pontos napi ritmusban, időt szentel minden egyes napi tevékenységnek, Faulknert olvas (és másokat is, könyvből), jó zenéket hallgat, élvezi a természet fennségességét, egy pohár vizet, amit törzshelyén, a kifőzdében adnak elé, a kaja előtt. Feleslegesen nem ül autóba, inkább biciklizik. A bácsi helyén van, jól van. Pedig történnek, történhettek vele nagy drámák is és történnek drámák környezetében is, de a film nem ezekről szól, csak arról, hogyan éli meg az életét mindezek után. Nos, békében, bölcsen, derűvel és mások, illetve a környezet iránti végtelen tisztelettel. A napokban Budapesten köszönthettük a film rendezőjét, Wim Wenderst, fehérek közt egy humanista világpolgárt.

Wenderst amúgy egy dokumentumfilm elkészítésére hívták meg Tokióba, azzal, hogy annak tárgya a tokiói, egyébként tényleg elképesztő közvécé-hálózat legyen – de ha nem jut eszébe semmi, akkor töltsön néhány napot vendégként ebben a gigászi városban. Nos, eszébe jutott valami…