E “vicces” kis sorozatot a hardcore horror-rajongók minden bizonnyal hörögve röhögik ki azzal, hogy olyan, mint a klasszikus Ördögűző Hallmark-változata. És tényleg. 😀 Vagy azért mégsem… Az Enfield szelleme egyrészt elég jó színészekkel és elég ügyes rendezésben készült el a Sky televíziók megrendelésére, másrészt egy valóban megtörtént (és más filmekben, dokumentumfilmekben, sőt például színházi előadásban is feldolgozott) paranormális jelenséget dolgoz fel, meglehetősen tényszerűen, már amennyire ezt ettől a témától egyáltalán el lehet várni. Történt ugyanis először 1975-ben, majd később éveken át, több alkalommal az angliai London melletti kisvárosban, Enfieldben, a Green Street 284 alatti házban, ahol egy szörnyű, rémisztő este a 11 éves Janet Hodgson borzongató jelenségeket észlelt: megmozdultak a bútorok, furcsa fények jelentek meg a falon és a többi, de főleg a kopogás a falon volt számára nagyon ijesztő. Később a jelenségek fokozódtak és az észlelések kiterjedtek a család többi tagjára is, mire a Pszichikai Kutatások Intézete nevű szervezet nyomozója, Maurice Grosse, valamint a téma szakértője, Guy Lyon Playfair megkezdték az események értelmezését és megfejtését. Satöbbi.

Mivel én nem vagyok hardcore horror-rajongó, mást várok el az efféle történetektől, ha olykor mégis elém kerül egy-egy darab, minthogy explicit hentelést nézzek, vagy éppen ne merjek utána kimenni a szobából. Elsősorban azt várom, hogy érdekes legyen a történet – s mivel ez egy valóban megtörtént(nek tetsző), meglehetősen alaposan dokumentált eset, így ez a feltétel nagyjából teljesült is. Mert én ugyan nem hiszek a szellemekben, de az ördög nem alszik, ugyebár… Szerencsére, Kristoffer Nyholm rendező és Joshua St Johnston író sem köti az orrunkra a tuti magyarázatot, ellenben szépen végigmeséli a paranormális események hosszú láncolatát, melyek megtörténtek eme enfieldi házban és a cselekményt, némi műfajidegen fordulattal Maurice Grosse szellemnyomozó személyes tragédiájával hozza párhuzamba. Nem beszél túl, de nem is hallgat el semmit, a néző meg majd fejben legózik otthon, nyilván. Ügyesen teremti meg a hetvenes évek hangulatát, Grosse piros Jaguár xj6-osa (remélem, nem tévedek a típust illetően) pedig egy csoda. Timothy Spall persze, elég furán néz ki benne, bár szerintem ő bármilyen sportkabrióban furán nézne ki. Elég jó a Janetet alakító Eleanor Worthington-Cox is, kulcsszerep az övé, bár az igazán kemény jeleneteknél picit elfogy. Juliet Stevensont én mindig keverem Jamie Lee Curtisszel, de ez legyen az én bajom, különös kisugárzású nő, annyira nem passzol Timothy Spallhoz, hogy az már jó – a film szempontjából. Matthew Macfadyen (Guy Playfair) tudálékos, pökhendi pöcsfej, de a történetben ilyennek is kell lennie. Érdekes tehát a szereposztás, a mellékszerepekben is, melyek kevésbé neves színészek által domborítottak, viszont hitelesek. Három rész, könnyed borzongás, szinte semmi vér, némi talány. Ez ennyi, egy estére éppen elég. A videán fenn van HD-ben és ahogy a képen is látszik, az Epic Drama nevű tévécsatorna műsorán is előfordult.