Női filmrendező, majd’ száz évvel Leni Riefenstahl ideológiailag nyilván erősen kérdőjeles, de esztétikai, filmnyelvi szempontból mindenképpen úttörő, forradalmi munkásságának csúcspontja után még mindig furcsaságnak számít a szájtáti közönség számára. Az pedig, hogy egy nő, amellett, hogy filmet rendez, még abban a filmben a főszerepet is eljátssza, na az tényleg “bicikliző majom”, Heller Ágnes szavaival élve. Anna Kendrick márpedig simán meglépte ezt, a Nő a reflektorfényben tényleg egész pofás kis darab lett.

A történet alapját itt is megtörtént események adják, melyek akár simán illeszkedhetnének a Netflixen már-már emblematikusnak számító sorozatgyilkosos-sorozatba: itt egy -állítólag- legalább 130 nőt és lányt megerőszakoló, sokukat meg is gyilkoló, magát fotósnak kiadó pszichopata “tevékenységének” fináléja képezi a cselekmény vezérfonalát. Kendrick az egyik utolsó, szerencséjére elmulasztott áldozatát adja Rodney Alcalának, a gyilkosnak, akivel egy randiszervező tévéshow-ban akad össze. Mellette néhány másik esetét is felvázolja a gyilkos “pályafutásának” a hetvenes évekből, hogy plasztikusabban megmutatkozzon a gyilkos szörnyeteg személyisége (ebben nagy segítségére van Daniel Zovatto, aki remekül alakítja Alcalát). Kendrick azonban nem kanyarítja filmjének ívét a szokásos dokumentarista bűn és bűnhődés-sztorik irányába, meglepően kevés erőszakos jelenetet mutat, azokat is szinte csak jelezve; nem is igazán a gyilkos személyiségrajzát rajzolja, hanem az áldozatul esett nők lelkébe, gondolataiba, érzéseibe enged betekintést, sikerrel. Filmje ezzel válik különlegessé, ezzel tűnik ki az átlagból. Közben persze, rendkívül látványos hetvenes évekbeli környezetet teremt, ő maga is ügyesen játszik, miközben rendezi is magát és a filmet. A tévéstúdió parkolójában játszódó jelenet pedig sokáig kísérteni fog – nagyon erős percek azok.