A szabadság védelmének eszméjét manapság közismerten tűzpallossal védelmező Amerikai Egyesült Államok minden jóhiszeműségét gonosz vigyorral ássa alá az ország történelmének nagy-nagy, jobbára kibeszéletlen ocsmánysága, az európai keresztény fehérek Nagy Betelepülése kapcsán az indián őslakosság módszeres kirablása, ősi vadászmezőitől való megfosztása és tömeges legyilkolása. Az agg Martin Scorsese ebben a méltóságteljes(nek szánt), gigászi filmeposzban kér saját nevében megbocsátást, tulajdonképpen személyesen is, hiszen a Megfojtott virágok utolsó jelenetében, a frivol hangulatú rádiófelvételen ő maga mondja bele a mikrofonba könnyes szemekkel a történet főbb alakjainak további sorsát. A film cselekménye tulajdonképpen az oszázs indián törzsben 1920-as években történt, máig vitatott körülmények között lezajlott gyilkosságsorozatot meséli el, Scorsese híresen aprólékos, minden részletre kiterjedő modorában.

Ez az aprólékosság részben az igényességre értendő, amivel Scorsese megteremti a széles vásznon a kor hangulatát, jellegzetes karaktereit, az olajból hirtelen nagyon meggazdagodott indiánok és mesés vagyonukra vadul kacsingató fehérek közötti társadalmi dinamikát. Ebből a szempontból a film szinte dokumentum-hűségű, a ruhák, a helyszínek, az autók, a remekbe szabott életképek, apró jelenetek, bár a párbeszédek annyira archaizálók, hogy az már-már önmaga paródiájának is tűnik. (Lásd pl.: -Tedd meg. -Megteszem. -Meg kell tenned, fiam. -Tegyem meg? -Meg fogod tenni. -Megteszem. És így tovább. Ha emlékszünk a szép emlékű Rózsa Sándor-sorozatra: -Tedd mög. -Mögtöttem. -Mög? -Mög. Lehet, hogy picit erőltetett a hasonlat, de nem tudok elmenni mellette, főleg az egész monstre mozi szándékai miatt sem.) Másrészt nem igazán értettem Scorsese dramaturgiáját sem. Nem értem a logikát abban, ahogy előre, hátra, majd még előbbre, még hátrabbra ugrál az időben… Szerencsére, ez nem zavarja túlzottan az események értelmezését, ha odafigyelünk – ami önmagában azért az átlagnál húzósabb feladat, tekintve, hogy bő három és fél órán át kell követnünk az események folyását, ide-oda. Tehát nagyon szép, hihetetlen igényesen, a legmagasabb minőségre törekedve megvalósított, nagyon komoly film ez, néhány, számomra feleslegesnek tűnő modorossággal. Persze, remek színészeket látunk, nemcsak Robert de Nirót, meg Leonardo di Capriót, mindenki erős, karcos karakter. Az indiánok ruhái, de főleg az a méltóság, ahogyan viselkednek, ahogyan viselik saját tragikus sorsukat az egész filmben, az valóban lenyűgöző, szívszorító, maga a történet pedig felkavaró.