Három évad után kihűlt a Homeland iránti érdeklődésem; egy darabig töprengtem, érdemes-e felmelegíteni, aztán jött ez a francia sorozat, és megfeledkeztem a dilemmáról. Szokatlanul fegyelmezett, lassú tempójú, mégis rendkívül izgalmas, ráadásul jóval több köze van a valósághoz, mint a Homeland-nek. Messze az egyik legjobb mai kémsorozat – kár, hogy a hazáján kívül csak kevesen ismerik.

Persze, aki mesésen indázó kalandokat szeretne, biztosan unni fogja, az Éric Rochant nevével fémjelzett A legendák hivatala két lábbal áll a földön, és hangzatos címével ellentétben meglehetősen szürke – pont, mint egy nap a hivatalban. Pedig itt nem akármilyen aktatologatók dolgoznak, hanem a francia titkosszolgálat külföldi részlegének (DGSE) alkalmazottai. Ügynököket szerveznek be és felügyelnek, ezeknek fedősztorit, saját „legendát” is gyártanak (lásd a címet). A napjaink világpolitikai környezetében végrehajtandó műveletek helyszíne többnyire a Közel-Kelet (a fő ellenség már az ISIS), később orosz, sőt távol-keleti célpontok is képbe kerülnek.

Noha egy idő után mozgalmasabbá válik a sztori, látványos akciózás helyett legtöbbször az irodákban, tárgyalókban folyó háttérmunkára, álló autókból történő megfigyelésekre és hasonlókra fókuszál. A küldetések megvalósításához sem harcművészetre van szükség, inkább kötélidegekre. A beépülő ügynökök szinte elviselhetetlen pszichés nyomás alatt tevékenykednek, úgyhogy bőven adódik helyzet, amikor tövig rágjuk a körmünket; nem kell hozzá élethalálharc, elég egy neccesebb hétköznapi szituáció.

A sorozat arca Mathieu Kassovitz, mindegyik évad az általa játszott szuperkém alakja körül forog. Guillaume Debailly ügynök, alias „Malotru” Szíriából tér haza, ahol hat évig álnéven, egy tanár álcájában élt. Itthon egy eltűnt algériai ügynök után kell nyomoznia, miközben megpróbál visszailleszkedni a régi kerékvágásba – utóbbi eleve nem egyszerű, amikor azonban szíriai kedvese, Nadja (Zineb Triki) váratlanul feltűnik Párizsban, Debailly élete végképp a feje tetejére áll. Ezalatt egy másik szálon a naiv(nak) és törékeny(nek tűnő) újonc, Marina (Sara Giraudeau) betanítását követhetjük nyomon, közelebbről megismerve a cég kíméletlen próbáit, tesztelési módszereit. Az itt látott rafinált fogások korántsem légből kapottak, a készítők DGSE-szakértőkkel konzultálva jártak utána a részleteknek, így mondhatni, nemcsak szórakoztató, de tanulságos is ez az öt évad. Elképesztő alkalmazásokkal találkozunk, később, a kiberbiztonság vizeire evezve még hackertechnikákból is ízelítőt kapunk.

A cinikus átverések, bonyolult csapdák hozzátartoznak az ügynöklét mindennapjaihoz, a Hivatal egy-egy misszió érdekében olykor saját embereit is átveri. Kérdés, hogy hol a határ, meddig áldozható fel magánéletük, sőt, önnön személyiségük egy magasabb (vagy legalábbis annak mondott) cél érdekében? Az egymásba fonódó küldetések szorításában a szereplőknek mintha nem is lenne privát élete; semmi laza kitérő, legfeljebb munkahelyi románcokról beszélhetünk, diszkréten a háttérben. Az évadok előrehaladtával ugyan kicsit több a szex, a kapcsolati probléma, de csak, hogy ezt is kipipálhassuk. Ehhez képest talán meglepő, hogy a higgadt, decens felszín mögött hatalmas érzelmek feszülnek, hisz Malotru tetteinek legfőbb motiváló ereje egy nem múló szerelem, amely észrevétlenül, kimondatlanul ott izzik a mélyben, és hősünket a legvégletesebb tettekre sarkallja. Az eredetileg rendezőnek indult Kassovitz nagyszerűen alakítja ezt a bonyolult, sokszor fölöttébb ellenszenves karaktert, akiről sem a néző, sem a kollégái nem tudják eldönteni, utálják-e vagy rajongjanak érte.

Ami a többi szereplőt illeti, könnyű megszeretni ezeket az esendő, hétköznapi és tökéletesen valószerű alakokat. A magam részéről leginkább Henri Duflot-t (Jean-Pierre Darroussin), az iroda szerény főnökét zártam a szívembe, de Marina Loiseau sem mindennapi jelenség – és még hosszan sorolhatnám.

Nem tudom, hivatalosan lezártnak tekintik-e a szériát, az ötödik évad fináléja mindenesetre világosan jelzi, hogy itt a vége. Egyértelműen összegzés, kerekre zárja Malotru évadokon átívelő bűn és bűnhődés-történetét. Habár a végére kicsit esik a színvonal (tegyük hozzá: van honnan esnie), még így is a legjobbak között a helye. (8/10)