A sci-fi irodalom egyik legnagyobb hatású műve Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája. Az eredetileg háromrészes, későbbiekben a rajongók követelésének engedve, hétrészesre bővített, óriási történet sokáig ellenállt a megfilmesítésnek, tekintve, hogy rendkívül bonyolultnak, sőt, lehetetlennek tűnt az időszámításunk szerint tízezervalahányban, több száz, ha nem ezer éven átívelő, rengeteg lakott és lakatlan bolygón játszódó, számtalan szereplő között, ezer szálon futó cselekmény mozgóképpé adaptálása, mind technikai, mind intellektuális értelemben. Ráaádsul Asimov nagyívű műve nem is nagyon bővelkedik akciókban, jobbára a különböző szereplők közötti párbeszédekben fejtegeti bonyolult teóriáit a beláthatatlanul távoli jövő társadalmi, politikai, tudományos és filozófiai lehetőségeit illetően. Bár alapvetően fantasztikus az egész történet, mégis rendkívül agyas, gondolkodásra sarkalló felvetések alkotják a gerincét, izgalom, romantika és más “látványosság” alig akad benne. Ennek ellenére mégis, vagy éppen ezért, alapmű a műfajában. Én -szerencsére- több mint negyven éve olvastam a trilógiát, mára alig emlékszem belőle valamire: néhány alak megvan, Seldon doktor pszichohistóriája, a Trantor billió lakosú bolygóvárosa, az Öszvér nevű mentalista zsarnok, de tényleg csak foltok – így viszont legalább nem éreztem kényszerét annak, hogy minden egyes pillanatban hasonlítgassam a 2021-ben, az első évaddal az Apple Tv-n megjelenő sorozat minden egyes pillanatát az Asimov által eredetileg leírtakkal.

David S. Goyer és Josh Friedman, az Alapítvány című sorozat kreátorai, az Asimov-örökösök jóváhagyásával ugyanis alaposan belenyúlt az eredeti, megfilmesíthetetlennek tartott sztoriba. A százfelé szétágazó, ezer szálon futó cselekményt három-négy szálra húzták, karaktereket vontak össze, illetve emeltek ki, akció-, és csatajelenetekkel, valamint igényesen megtervezett CGI-világokkal csempésztek izgalmakat és látványosságot a történetbe, szerelmi- és családi szálakkal fokozták a cselekmény érzelmi intenzitását, miközben láthatóan igyekeztek megtartani Asimov bölcselkedő, elmélkedő, jövőképtervező attitűdjét is. Ezekkel a dramaturgiai húzásokkal sikerült egy többé-kevésbé (többé azoknak, akiknek már nem ismeretlen Asimov világa, kevésbé pedig azoknak, akik mondjuk a Star Wars-ból csöppentek bele) követhető, ám azért még így is odafigyelést igénylő forgatókönyvet írni, mely végeredményben szerintem simán összevethető a műfaj másik nagy meséjével, Frank Herbert szintén alapvető műveiből készült Dűne-sorozatokkal (az utóbbiról itt). Nyilván rengeteg dolog, momentum hiányzik ebből a sorozatból, ami az eredeti műben benne van, sokminden le van egyszerűsítve, fel van minden egy picit tupírozva, de szerintem ez nem válik a kárára. Asimov trilógiájának értékét, nagyságát és jelentőségét semmiképpen nem csorbítja, viszont azt se mondjuk, hogy ismerjük a művet, mert láttuk a sorozatot.

Picit olyan ez, mint a Shakespeare Összes Rövidítve, csak éppen minden parodisztikus él nélkül. Szerintem parádés ötlet például az eredeti történetben mellékszereplőként megjelenő Kleón császár megtriplázása, ráadásul ugyanabban az időben (és milyen jó Dél szerepében Lee Pace!), ugyanitt remek a színtén mellékkarakterből kiemelt Demerzel (szintén remek benne Laura Birn is) figurája, akik tulajdonságaival ügyesen át lehetett hidalni a cselekmény emberöltőkön átívelő időtartamát is. Színészi értelemben erős Hari Seldon karaktere is (Jared Harris), aki megfelelő súllyal bír a sorozatban is. Természetesen vannak gyengébb, egysíkúbb karakterek is, de engem már az is lenyűgöz, hogyan lehetett ennyi színészt diszponálni a forgatásokra… 🙂 A látvány pazar, minden tekintetben. Három évad lement már, még egynek mindenképpen kell lennie.