Mai szemmel már egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy magyar filmben dokumentumszerűen, vagy akár a cselekmény hiteles(nek ábrázolt) háttereként a magyar történelem sorsfordtó pillanatait látjuk. Az sem egyedülálló már, hogy egy hosszú történelmi időszakot egy szenvedélyes párkapcsolat alakulásán keresztül mutasson be egy filmalkotás. Herskó János 1963-ban bemutatott Párbeszéd című filmje ennek ellenére még mindig az egyik legőszintébb és legszemélyesebb filmje a magyar filmtörténelemnek.

A film cselekménye látszólag tök egyszerű: a tizenhat éves Barna Juditot szovjet tankok szabadítják fel a náci haláltáborból. A csontsovány, legyengült lány hosszú kórházi ápolás utáni első útja a magyar kommunista pártba vezet, ahol találkozik Horváth Lászlóval, a nála jónéhány évvel idősebb kommunista hőssel. Kapcsolatuk egy hirtelen -lakásszerzési célú- ötlettől vezérelt házasságkötésbe fordul. A boldog házasélet azonban Judit továbbtanulási céljai, egy kitartó udvarló, illetve László sorsának vargabetűi miatt meglehetősen hektikusan alakul s csak a történet végére ér révbe – addig azonban lezajlik a magyar történelem 1945-től kb. az 1960-as évek elejéig tartó, messze nem eseménytelen korszaka, mely igen mélyen meghatározza e szerelmi kapcsolat alakulását is. Zagson.

Ebben a szüzséből tehát nem sok rendkívüli látszik 2025 elején, de ha belegondolunk, Herskó milyen nyíltan, s amennyire ma már tisztán látjuk, reálisan beszél pl. a holokausztot túlélő itthonmaradók lelki és egzisztenciális dilemmáiról, a koncepciós perek nehezen felfogható aljasságáról, a “csengőfrászról”, de főleg mindössze 6-7 évvel ’56 után az akkori eseményekről, majd az azt követő megtorlásokról, méghozzá részletekbe menően és tárgyilagosan, az valami lélegzetelállító. Ekkoriban még ’56 puszta részeg említéséért is bevitték az embert, nemhogy hosszan mutassák a munkástanácsok ülésén a szónok hevült beszédét, a Köztársaság-téri vérengzés brutalitását, megidézi a többpártrendszert és függetlenséget követelő tömegeket vagy Sinkovits híres szavalatát (igaz, más helyszínen)… Miközben Sinkovits Imre alakítja a filmben Horváth Lászlót, az egyik főszereplőt. Persze, Herskó hithű kommunista volt, belső ember, ha valaki, ő megengedhette magának/neki megengedték ezt odafent – a filmet író és rendező politikai meggyőződése természetesen végig ott van a filmben. Azonban nem lehet nem észrevenni határozott véleményét a kommunista szempontból “cinkes” dolgokat illetően. Világosan látszik biztos erkölcsi és etikai érzéke, humanizmusa, s mint ahogy egy jelenetben Gábor Miklós szavaiba adva, européer hite is. Mindazonáltal, a filmbeli Barna Judit sorsán keresztül saját kommunista hitét is elmeséli zsidó származásán keresztül, illetve ahhoz viszonyítottan.

A film tele van látványos kordukumentumokkal, a korabeli hétköznapi életet jellemző pillanatokkal, rengeteget dohányoznak és kávéznak a szereplők a presszókban, a háttérben épül-szépül a Sztálin-, majd Dunaújváros, a Thököly-n pedig még jár a villamos. Illés György olyan korszerűen fényképez, mint talán soha, rengeteg pontos és informatív külsőt érzéki, intim közelik váltogatják fekete-fehérben, olyan kompozíciókban, melyeket akkoriban csak menő francia vagy olasz filmekben látni. A rendezés bár kissé “fecsegős”, de ennek ellenére igen pontosan mutatja az emberi kapcsolatoknak, valamint ezekben az emberi jellemnek alakulásait, az éppen fennálló politikai időjárásnak megfelelően. Bár Sinkovits színészi nagyságáról nem ez a film fog meggyőzni bárkit is, a mellékes figurák igen erősek: Sztankay kitartóan rajongó írókaraktere, Csákányi László földközelben túlélő, “kapitalista szemléletű” zsidó kisembere, Pécsi Sándor korszakokon átívelő karriert futó pártfunkciója, vagy például Bicskey Károly régi rendszerbeli rendőrnyomozója, akit később a Tanúban és Megint tanúban is eljátszik… Maga Herskó is feltűnik a film egyik jelenetében, ő meséli a bumerángos viccet a vonaton.

Érdekesség továbbá, hogy a film női főszerepét alakító, érdekes szépségű és színészként sem tehetségtelen Semjén Anita még feltűnik a későbbiekben egy-két filmben, de a hetvenes években már mint sokat és meglepően szabadosan nyilatkozó szexuálpszichológusként válik ismertté, Ausztráliába disszidálása előtt. Herskó sem húzza itthon sokáig, bár mindvégig fontos szereplője a magyar filmnek, egy sor fiatalt segít filmhez jutni, emberi jósága és igazságérzete haláláig vallott kommunista meggyőződése ellenére a hatvanas évek végén (a ’68-as mozgalmak hatására) Svédországba űzi, ahol hamarosan a Svéd Filmművészeti Akadémia rektori pozíciójáig jut. Rendszerváltás után tér haza, hogy az akkoriban feltűnő Szőke András első filmjeiben alakítson markáns figurákat.

(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)