E poszt megjelenése napján kerül ki A siló második évadának fináléja az Apple TV+-ra, azzal a hírrel, hogy zöld lámpát kapott a harmadik és negyedik évad is, tehát az erdeti terveknek megfelelően be lesz fejezve Graham Yost Hugh Howey regény-trilógiáján alapuló disztópikus sorozata. Divatja van az efféle sötét, borongós jövőképet beharangozó történeteknek, ami nyilvánvalóan összhangban van a korunkat alapvetően meghatározó időjárási, politikai, kulturális és tudományos trendekkel, irányokkal. Ez a történet is egy igen reálisnak tűnő modellje egy lehetséges közeljövőnek. Az emberiség a kinti, mérgező, élhetetlen felszín alá, egy 144 emeletnyi föld alatti városba költözött már sok száz éve – a külvilágról csak egy kamera által mutatott képet látnak, ami egy cseppet sem szívderítő vidéket mutat. A kinti világ kopár, lepusztult, élettelen, hogy senkinek ne legyen kedve kimerészkedni. A silóban szigorú szabályzat alapján folyik az élet, a Bírák és a Polgármester irányítják ez alapján az életet, demokratikusnak tűnő, a múltat, a siló és a silóban élők eredetét, történelmét titkoló, kőkemény diktatúrában. A 144 emelet fizikailag is tagolja a társadalmat. Legalul a gépészek, ők működtetik a szellőző és áramfejlesztő generátorokat, majd ahogy haladunk feljebb, farmok, különböző ellátó, szállító és más életet segítő kisközösségek következnek, legfelül a mindenható vezetőség.

Felül a gálya, de alul a népek árja, ugyebár – meglátjuk, a végén ki az úr. A rendszer természetesen keményen bünteti a renitenskedőt: vagy bányába küldi, ami egyenlő a halálbüntetéssel, vagy pedig kiküldi a külvilágba, megtisztítani az arról tudósító kamera objektívét, s ha végez, mehet, amerre lát és ameddig bír. Egy-egy ilyen “tisztító szeánsz” az egész siló társadalma előtt zajlik, mintegy okító-nevelő szándékkal, ugyanis az elítélt rendszerint a nézők szeme láttára rogy össze holtan, néhány tétova, szabad lépés után – nehogy bárkinek is eszébe jusson a továbbiakban a külvilág felé ácsingózni. De ahogy lenni szokott, elébb-utóbb minden gépezet fogaskerekei közé beférkőzik egy homokszem – máskülönben a négy évad dögunalomban peregne le. De nem is pereg, s bár még két évad hátra van, ahol majd eldől, hogy A siló egy anarchista felhangokkal bíró, alapvetően balos, szabadságpárti társadalmi példázat, egy sötét, pesszimista jövő jóslata, vagy valami más.

Graham Yostéknak elég szépen sikerült begjeleníteni a hatalmas siló egyszerre klausztrofób, de mégis korlátok között, de élhetőnek, paradox módon tágasnak tűnő tereit, a második évadra két szálra bomló cselekmény még izgalmasabb is, mint az első, nagyon jó Rebecca Ferguson a főszerepben, de Tim Robbinst sem láttuk még ilyen csalafinta módon rohadéknak, mint itt. A nagyszámű mellékfigura közül kiemelkedik még Steve Zahn tragikomikus figurája a második évadban, de nekem izgalmas az amúgy rapperként ismert Common főrendőre, akinek vaskos, ízes, külvárosi szlengje és félelmet parancsoló külseje mögött mindig érezni valami titkot. Folyt. köv.